A Miskolci Operafesztiválon mutatták be Ittzés Tamás - Lanczkor Gábor: A Lutherek című ragtime-operáját. Ittzés Tamás zeneszerzővel a premier után beszélgettünk a szokatlan műfaj titkairól.

Ezt a műfajt nem nagyon ismertük idáig...

Most mondhatnám nagyon leegyszerűsítve, hogy ilyen műfaj nincs is. Eddig egyetlen ragtime-opera született, Scott Joplin, a ragtime királyának nevezett, 100 évvel ezelőtt elhunyt afroamerikai szerző műve. 1915-ben szervezett saját magának egy bemutatót New Yorkban, ahol egy szál zongorával előadta a darabot. Csúfos bukás volt, Scott Joplin aztán 1917-ben meg is halt. Állítólag már előtte is írt egy ragtime-operát, de erről csak feljegyzések vannak, a mű elveszett, tehát mondhatnánk kicsit fellengzősen, hogy A Lutherek a zenetörténet második ragtime-operája.

Amerikában kulturális szempontból a XX. első évtizedeiben különleges helyzet volt: a feketék egyrészt meg akartak felelni a fehéreknek, bizonyítani akarták, hogy ők is tudnak olyat a művészetben, mint a fehérek, illetve az amerikaiak is meg akartak felelni az európai mércének. Joplin mind a kettőt akarta. Ez nem sikerült neki igazán, mert a zenei vénájában a ragtime csörgedezett, és megragadt a műfaj sajátosságainál. Szóval zeneileg kicsit öszvér dolog sült ki a Treemonisha c. operájából, amit aztán a '70-es években fedeztek fel újra. Akkor előadták, és kapott érte Joplin egy posztumusz Pulitzer-díjat is.

Én pont az ellenkező szemszögből közelítettem meg a műfajt, persze már nem a ragtime-korszakban vagyunk, hanem azután 100 évvel. Valami olyat akartam írni, ami végül is összefoglaló nevén ragtime-opera, de mindenféle műfaj, ami a klasszikus vagy más néven a tradicionális dzsesszben benne van, az szerepet kap benne. A Lutherek címet viseli a darab, és Martin Luther King kapcsán az amerikai szórakoztató zene abszolút helyénvaló. Tehát a gospel, a spirituálé, a blues, ragtime, a dixieland, a big bandes hangzású swing, a New Orleans-i mocsárszagú blues mind helyet kap ebben az operában. Mindebből gyúrtam egy olyan elegyet, ami az eklektikussága ellenére egységes, ugyanakkor zeneileg nem feltétlenül csak archaizáló, múltba révedő, merthogy az egész darab nem erről szól. Tehát, összefoglalva az egészet, a ragtime-opera mint műfaji meghatározás szerintem a jó kompromisszum, de amúgy akármi másnak nevezem, mondjuk dzsessz-musicalnek, akkor még jobban félreértik. Tehát talán még ez áll a legközelebb az igazsághoz.

A ragtime műfajra majd még térjünk vissza, és kíváncsi lennék majd arra is, hogy küzdöttél-e ugyanolyan nehézségekkel, mint Joplin. De beszéljünk még A Lutherekről. Most van a Reformáció 500. évfordulója, és Luther Márton is szerepel a ragtime-operádban. De hogyan hozható ő össze Martin Luther Kinggel?

Ez zeneileg is nehézség volt, de ezt a gordiuszi csomót nagyon egyszerűen átvágtuk – nevezetesen úgy, hogy Luther Márton nem énekel. Nagyon hamar eldöntöttem, hogy így lesz, mert ha a zeneileg bennünk élő, vagy a nagyközönségben vélhetően fellelhető Luther-képet nézem, akkor leginkább a Bach-korálok, az úgynevezett Luther-korálok lehetnek adekvátak. De hát ugye az már 200 évvel Luther után volt. Ha gregorián dallamokat kezd énekelni, akkor meg nem értjük, hogy miről van szó, és olyan archaizálás lenne, ami itt ellentmondásokat szül, másrészt meg végképp nem hozható össze az amerikai zenével. Úgyhogy tulajdonképpen kezdjük onnan, hogy miért lett Lutherek. Külső katalizátor, vagy hatás vagy kényszer volt az evangélikus egyház által a reformáció 500 éves évfordulójára kiírt pályázat három évvel ezelőtt, amiben többek között színpadi művekre kerestek pályamunkákat. Na mondom, eljött az én időm, végre megírom a régóta tervezett ragtime-operámat, amihez addig sosem találtam megfelelő témát.

Olvastam, hogy kamaszkorod óta tervezted.

Igen, még kamasz voltam, amikor megalapítottam a zenekart, és azóta, miután megtudtam, hogy Joplinnak volt egy operája, gondoltam, majd én leszek a következő. Aztán ez a kamasz hóbort végül is szárba szökkent így három évtized után. És nyilván, hogyha reformáció meg ragtime-opera együtt, akkor Luthernek benne kell lenni, mert kell egy központi figura. De akkor mit csináljunk a zenével, illetve hogyan lesz ebből ragtime? Martin Luther King kapcsán ez teljesen magától értetődő volt. Az már sokkal nehezebb, hogy zeneileg és dramaturgiailag hogyan egyeztetem össze a két Luthert? Hogyan egyeztetem össze az alapvetően vidám zenét az alapvetően komoly-szomorú témával? Hogyan egyeztetem össze a magyar, első szótagon hangsúlyos, éles ritmusokkal teletűzdelt prozódiát az amerikai, szinkópált és felütésekkel teletűzdelt zenei ritmikával? Szóval volt néhány megoldandó feladat, de szerintem végül is aztán mindent sikerült valahogy jó irányba terelni.

Ezt a bemutatón látható siker is bizonyítja. De mesélj egy kicsit a szakmai trükkökről!

Van egy sor olyan direkt módon használt vezérmotívum, mondjuk, az ereszkedő passacaglia basszus, amiben sokan talán jazzslágerekre vélnek ráismerni, mint az Ellington-féle It don't mean a thing, vagy a Ray Charles-féle Hit the road Jack. De hát Purcell Dido és Aeneasában Dido búcsúja is erre épül, s Bach d-moll chaconne-jának az alapja is ugyanez. És a barokkban rengeteg  lá-szó-fá-mi basszusra épülő motívum volt, szinte mindig lamentációhoz, szomorú témához kapcsolódva. Ez például az operámban is sokszor megjelenik. Aztán van egy csomó olyan ritmika, felrakás, vagy harmóniasor, illetve inkább azt mondom, hogy harmónia-motívum, kis apró egységek, amiket direkt használtam. Részben azért, hogy a ragtime és a dzsessz-sztenderdek kötött, 16 vagy 32 ütemes formáját meg tudjam bontani, vagy adott esetben lehessen modulálni vagy tempót váltani. Másrészt meg azért, mert bizonyos pontokon ezek a motívumok mégis csak kapcsolódnak bizonyos szereplőkhöz. Direkt zenei utalás egyébként nem sok van a darabban. Egy dolgot be kellett emelnem, ez a We shall overcome című spirituális dal, amit a déli baptisták állandóan énekeltek, ez volt az ő indulójuk, vagy vezérdaluk, King temetésén is elhangzott. Az operában is a temetéskor jelenik meg a dal. Illetve, hogy Luther Márton se maradjon teljesen zenei utalás nélkül, őt jelképezi a darabban a Mennyből jövök most hozzátok dallama. Ebből csináltam több helyen korál változatot, illetve amikor King felmegy a mennybe Lutherhez, akkor ez a két motívum, a korál és a spirituálé egymás fölött szól. Ezek zeneszerzői játszóterek, ebből a közönség nyilván nem sokat hall meg, de nem is kell, hogy halljon.

Azért most kicsit sajnálom, hogy nem egy zongora mellett ülünk, és nem tudod mindezt megmutatni. A premieren is fantasztikus volt téged figyelni, meg az egész zenekart, akik fent vannak a színpad bal oldalán, két szinten, és te egyúttal vezényelsz is, meg a ragtime-zongorán játszol.

Akkor vezényelek csak, amikor szükséges, de alapvetően ez egy önjáró zenekar. Egy-két ponton tényleg bele kell nyúlni, mert vannak  tempóváltások, vagy néha az énekesekkel kell együtt lenni a viszonylag szabad részeknél, ami még nem nagyon megy, legalábbis egyelőre. Végül is a Bohém Ragtime Jazz Band hangszer-összeállítása van kibővítve. Van a bőgő-dob-gitár-zongora ritmusszekció, egy dalban a gitár helyett bendzsó szól. A fúvóskarban van tuba, két trombita, harsona és három szaxofon, amik váltakoznak, szoprán-alt-tenor, vagy alt-alt-tenor, és néha három klarinét. És van hozzá még egy vonósnégyes, s ennyi hangszerrel azért elég sokféle színt ki lehet keverni.

Van bármiféle társadalmi mondanivalója, vagy aktualitása a darabnak? Vagy áthallás? Azért mégis csak Martin Luther King a főhőse az operádnak, aki nem csak lelkész, de a fekete polgárjogi mozgalom vezetője is volt.

A dolognak az aktualitása sajnos állandó aktualitás. Teljesen mindegy, hogy fekete, vagy cigány, vagy arab, vagy kínai, vagy más. És nem is csak a rasszok közti különbségekre gondolok, hanem egyáltalán bármiféle társadalmi különbségre, vagy ne adj' Isten vallási különbségre. Ezek olyan témák, amik sajnos mindig jelen lesznek az életünkben. A darab eredeti címe egyébként Sola gratia lett volna, amiről aztán lebeszéltek, de ugyanakkor a mondandójában, ha nem is direkt módon, de talán még ott lapul ez a gondolat. Ugye ez a Lutheri solák egyike, miszerint az üdvözülés az nem a földi jótéteményeinktől függ, hanem Isten kegyelmétől. Tehát attól, hogy én jó ember vagyok a földön, attól még nem biztos, hogy a mennybe kerülök és üdvözülök. És tulajdonképpen mind a két Luthernek a tevékenysége központi gondolatává tehető ez a sola. Azt hiszem, hogy talán ez a legfőbb kapocs, ami összeköti őket. A darabban vannak olyan párhuzamok, amik alapján azt érzi, érezheti a néző, és talán nem jogtalanul, hogy azért nemcsak a név miatt került egymás mellé a két Luther. Viszont se politizálni, se társadalomkritikát gyakorolni, semmi egyebet direkt módon nem akartunk, sem én, sem Lanczkor Gábor, és szerencsére Gemza Péter rendező sem. Ebből lett szerintem egy olyan darab, aminek ilyen értelemben van több rétege. Tehát ha csak élvezni akarod, akkor beülsz, és élvezed, mint egy musicalt, vagy egy operettet. Hogyha gondolkozni akarsz, akkor arra is megvan a lehetőség. Ha következtetni, és belemagyarázni, az sem tilos – végül is te vagy a néző, azt csinálsz a darabbal, amit akarsz, a tiéd.

Azt olvastam, hogy amikor írtad, akkor fekete énekesekben gondolkodtál...

Illetve rögtön abban gondolkodtam, hogy ha ezt majd angolul előadják, akkor kik énekelhetnék. Tehát konkrét hangokban, személyekben gondolkodtam. Itthon nem tudtam, nem ismertem olyan hangokat hogy úgy mondjam testközelből, akikre én ezt elgondolhattam, írhattam volna, pláne színészi játékkal együtt. S persze a szerzők örüljenek, ha megveszik a darabjukat, és előadják azt. Tehát nem mi fogjuk azt eldönteni, vagy nem csak mi fogjuk eldönteni, hogy kik lesznek a szereplők.

Ha esetlegesen ennek lesz egy külföldi vagy egy amerikai bemutatója fekete hangú énekesekkel, akkor át kell írnod a zenét?

Nem, abszolút nem. Sőt, most például át kellett írnunk néhány dolgot, mert én alapvetően ezt dzsesszénekes hangvételre írtam, és ennek megfelelően a fekvések, főleg a női szólamokban, mélyebben vannak a klasszikus zenében szokásosnál. De például a Martin Luther King szerepét éneklő Biri Gergely, aki egyébként nagyszerűen tette a dolgát, mint mindenki, magasabb hangú tenor. Én pedig eredetileg magas baritonra gondoltam. Az egyik dalát azt például egy kvarttal megemeltük, mert neki egyszerűen lent nem szólt jól. Ilyen változtatásoknál nyilván a kíséret is problémát jelenthet, hogy az új hangnemben a hangszereken mi fog jól szólni. De végül még ez is belefért. Ha egyszer majd feketék éneklik, akkor nyilván a hangvétele kicsit más lesz. Ez főleg a kórus esetében lesz igaz, mert ott azért többszöröződik az a fajta… nem is tudom… orgánum. Úgy tudnak vibrálni a feketék, ahogy amúgy nem szabad, mondjuk a klasszikus zenében, de ebben a stílusban nagyon jól hangzik. A gospel kórusoknak irdatlan hangjuk van, és az nagyon idevaló lenne. Nyilván, hogyha fekete színészek és fekete énekesek adnák elő, akkor az egésznek a hatása meg az áthallása is más lenne, bizonyos dolgok sokkal direktebbek lennének.

De szó van róla, már tárgyaltok?

Hát mondjuk úgy, hogy tapogatózunk. Én elsősorban nem amerikai fekete előadásban gondolkodnék, vagy nem afelé lépünk elsősorban, hanem nyugat-európai bemutatóban. Az angol szöveg nyers fordításban megvan, egy-két dalnak kész a végleges szövege is. Sőt, volt olyan dal, például a Memphis boogie, amit én eleve úgy tálaltam Lanczkor Gábornak, hogy ez és ez lesz az angol refrén, ezt kell magyarítani. De a zene alapvetően angol szövegért kiált, ezért az angolosítás vagy amerikaiasítás nemcsak hogy kell, hanem bizonyos esetekben azt érzem, hogy talán még egyszerűbb is lesz, mint ha fordítva lenne. Nyilván nekem át kell írni adott esetben a szöveghez a ritmust, de ez mondjuk, minimális változtatás.

Az egész darabot egyébként így egyben érzem erősnek, a szöveg, zene, látvány (díszlet, világítás, jelmezek) egymást erősítő hatásával. De hát ezt majd az utókor meg a közönség eldönti. És hogyha most megállunk az ősbemutató után a debreceni jövő évadra tervezett 15 előadásnál, és nem lesz több, nem mondom, hogy akkor teljesen elégedett leszek, de akkor sem leszek csalódott. Azt érzem, hogy most létrejött valami, ami így önmagában egységes, működik, és aztán hogy ezt meddig működteti a publikum meg a szakma, az majd a jövő zenéje.

Rieger Johanna

Az interjú a Kultúrpart rádióműsorában is elhangzott: