Felépülő drogosok emlékeznek vissza az elmúlt egy évükre, azon a napon, amit kábítószer-ellenes világnapként jegyzünk a naptárban.
Június 26 a nemzetközi Kábítószer-ellenes világnap. És mint minden világnappal kapcsolatban, ez esetben is ugyanaz a kritika fogalmazódik meg. Bölcsen bólogatva (vagy éppen fejcsóválva) emlékezünk meg drogkérdésről és függőségekről, miközben a jelenség az év többi háromszázhatvannégy napját terheli meg csak igazán. Tehát egyrészt a függőség és az ebből fakadó emberi esendőség kampányszerű, illékony figyelmet kap. Másrészt azonban van egy nap, amikor együtt kiálthatunk, egyszerre és hangosan. Magunkról, magunkért, másokért. És talán az hallja meg, aki a legkevésbé fülel..
A Kábítószer-ellenes világnapot 1988 óta jegyzik és tartják meg minden évben. A tavalyi évhez hasonlóan ismét napirendre kerül a kérdés, ha feltekerjük a rádiót, vagy felhangosítjuk a tévét. Mindeközben egy év hosszú és kanyargós út bejárását jelentheti annak, aki valaha is közelebbi kapcsolatba került a drogokkal. Egyúttal háromszázhatvanöt döntés meghozatalát is jelenti minden ébredés után. Egy év eltelte magában hordozza a pokolraszállás és a józan életben való megmártózás lehetőségét egyaránt.
Sz. 41 éves felépülő férfi, amikor visszaemlékezik az elmúlt egy évére, a változást keresi önmagában:
„Mi változott? Szinte semmi, mégis minden. Az mindenféleképpen, hogy van reményem. Mihez, hogyan, miért? Na ezt nehéz szavakban leírni. Egy éve egy közösségi szálláson éltem. Nap nap után dolgozni jártam. De anyagoztam.. Mindkettő jól ment egy darabig. Lelkem mélyén egy igény, menekülés, megszállottság, elégedetlenség lapult. Dolgoztam, hogy lássák, önfenntartó vagyok. De kajára, ami a fizikai melóhoz kellett, már nem futotta. Mert esténként jött a „második műszak”. A „rekreáció”. Na ez a kettősség kívül-belül megtette hatását. Éreztem a melóban, az anyagozásomban a megszállottságot. Tehetetlen voltam önmagammal szemben. Az, amikor két lovat egy fenékkel megülni... A „misson impossible”. Előtte el akartam hinni: nekem ez megy. Én tudom. Egy éve a hozzáállásom, jobban mondva a „magamhoz állásom” volt nyakatekert. Jelek voltak, de az őszinteség hiányzott. A hazugságoknak nem az a legrombolóbb arca, hogy mást mondok másnak. Az, hogy elfedi a valóságot önmagam számára. Érezni éreztem, hogy nem oké, de az ok nem volt látható magam előtt sem. Az igényeimből, az álmaimból így marad a neheztelés, az elégedetlenség és a tehetetlenség. Egy dologhoz volt jó. Ahhoz, hogy fájjon. Ez a fájdalom erősebb volt már, mint a változás félelme. Így indult. Ez az út reményteli, őszintébb, tevékenyebb, de legfőként valódi. Az ok, az indok látható. Felüdülés, az még nincs. Néha egy foci, egy beszélgetés adja a flow érzést. Ez ad erőt. A közösség, a felépülők. Ez változott. Másként vagyok jelen. Sokféle nehézség még jelen van. Főleg a kockázatkeresés új dimenziója. Három hónapra visszaestem. Piáztam. Rövid idő alatt újra fordítva (és ordítva) ültem a lovon. Ugyanaz a film. Tapasztaltam. Bemerítkeztem. Nincs mértéktartás. Tehát egy út van: előre, hegynek fel. És megtalált az énerő. száztizenkét napja nem ittam és több mint kilenc hónapja nem használok drogokat. Életben maradtam, azt hiszem, nem véletlenül.”
D. 31 éves nő, aki az elmúlt egy évének emlékei közt keresgél, de ahhoz, hogy ez az év érthető, látható, kimondható legyen, nagyobb időutazásra kell vállalkoznia.
„Amikor visszatekintek az egy évvel ezelőtti önmagamra, csupán a jelenlegi pozitív lelkiállapot oldja a keserű emlékeimet. Menekültem a gyásztól, traumáktól és önmagamtól is. A munkabeosztásom révén lehetőségem volt a hónapból két hetet non-stop füvezni. Idősgondozóként dolgoztam Ausztriában, és magasabb fizetéssel rendelkeztem, mint amire a befejezetlen tanulmányaim predesztináltak volna. Sajnos nem tudtam felnőttként felelősséggel kezelni ezt, így az albérleti költségeken kívül minden pénzt elszívtam. Egy rövid, néhány hetes józan időszak következtében sikerült kifizetnem egy lakástartozást, a húgomat is segítettem, de ezenkívül csak az önpusztítást tudtam felmutatni. A családom felé bűntudatból próbáltam törleszteni, de mindez szintén a menekülésem része volt. Totális tagadásban, önámításban „éltem”. 2015. szeptemberében elhunyt az apukám. Önmaga, közvetett módon az alkohol áldozata lett. Menekültem a gyász elől, mardosott a bűntudat. Egyre többet fogyasztottam. A halált el kell fogadnom, de azzal nem tudtam szembenézni, hogy nem adtam lehetőséget magunknak a megbocsátásra, egy őszinte beszélgetésre. A kórház átadta a halálakor nála lévő értékeket, és a pénzét, ami 3000 Ft-ot jelentett. Utolsó találkozásunk kb. a haláleset előtt egy évvel történt. Ekkor épp csak a kezébe adtam egy szerény ételcsomagot és 3000 Ft-ot, majd fontos dolgomra siettem –tehát beszívni– mit sem törődve a csalódott, magányos tekintetével, mely így az utolsó emlékképem marad róla. Érzékeny vagyok a jelek befogadására, tudtam, hogy mit üzent az élet azáltal, hogy ugyanaz az összeg maradt nála, mint amit én adtam, a lelkem hamis megnyugvásaként cserébe. Étvágytalan és stresszes voltam. Közel álltam hozzá, hogy visszacsússzak a gyógyszerfüggőségbe, vagy ismét igyak. Még többet szívtam, már semmilyen mennyiség nem volt elég. Egyre súlyosabb láncok húztak lefelé. Végképp kifordultam magamból, legbelül azt éreztem, hogy el kell veszítenem a munkámat és minden mást is, ami a komfort zónám kereteit adja, mert amíg ezen a szűken határolt keretek között mozgok, esélyem sincs, hogy kikeveredjek az ördögi körből. 2016 szeptemberétől gyorsabb tempóban ástam tovább a drogos gödrömet magam alatt. Fájdalmas volt elveszíteni a biztos, megbecsült munkát. Az elmúlt fél évet egyedül töltöttem a lakásban a négy fal között, elszigetelve a külvilágtól. Meghasonlott, zaklatott, letargikus állapotban. Nem ettem és ittam kielégítően. A gyomorfájdalmak, vesegörcsök, rosszullétek visszavezettek arra az útra, ahol ismét fontossá váltam saját magamnak. A lelkem éhségének csillapítása iránti igény megfogalmazása szintén ebben az aszketikus hat hónapban vált olyan nyomatékossá, hogy felmértem, van még bőven veszítenivalóm. A lelkem nem értéktelen, nem veszíthetem el. Amikor elkezdett mérgezni a gyűlölet, irigység és kínzott az önsajnálat, megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék száznyolcvan fokos fordulatot venni. Leküzdöttem a szégyenérzetet és segítséget kértem. Rájöttem, hogy ezt az alattomos betegséget csak segítséggel és őszinte szándékkal tudom leküzdeni. Manapság már hiszem és tudom, hogy van kiút ebből a csapdából,és bár hosszú a józanság felé vezető út, amíg arra törekszem, hogy megéljem a jelent, és ne a múlt nyomasszon vagy a jövő aggasszon, addig ez az ösvény nem teher lesz számomra, hanem maga az élet.”
És hogyan tovább? D. a kezelést és a felépülést választotta. Jövőt érintő terveit is ez határozza meg:
„Szeretnék lelkileg és testileg megerősödni, és szembenézni a félelmeimmel, melyeknek ezután nincs többé hatalma felettem. Remélem, hogy mindez a gyakorlatban is működni fog. Azt gondolom, hogy legyőzvén a halogatás és a kishitűség démonát, fontos csatát nyerek. Már álltunk egymással szemben. Nyertem. Bármikor újra támadhatnak, de igyekszem éber lenni. Az út további részében szeretném alkalmazni azt a megoldáskereső hozzáállást, amely lehetővé teszi, hogy a kellemetlenségek ellenére is megtaláljam az élet szépségét, tanulásnak, fejlődésnek tekintsem a különféle feladatokat, változásokat. Szembe kell ugye néznem a gyásszal, lelki sérüléssel, bűntudattal, de nem cipelhetem magammal tovább, a múlton már nem változtathatok. Már nem érzem magam csapdában vergődő prédának. Van hitem, és hálás vagyok, amiért lehetőséget adtam magamnak. Ma már tudom, hogy nincs vesztegetnivaló időm, tizennégy évig rosszul sáfárkodtam vele, de a hátralevő még lehet szép és építő jellegű. Naponta igyekszem hálát adni azért, amim van, és elfogadni a helyzetem, akár valami jót kihozni belőle.”
A következő világnapra háromszázhatvanöt napot kell várni, és legalább ugyanennyi döntést kell meghoznia egy függőnek.
És egy nem függőnek is.
Ez az év a mai nappal kezdődik…
(Köszönet a társszerzőknek, D-nek és Sz-nek.)
