Tequila! Mekkora hülyeség, de a Nyomd, bébi, nyomd után mégiscsak az jutott eszembe, hogy ha lehet így, mi a francnak máshogy? Nem kell mindenkinek filmet csinálni, amíg Edgart Wright-ok is csinálhatnak!
Ezer és ezer ponton bele tudok kötni persze a saját gondolatomba, de tessék nekem elnézni: elragadtattam magam, hát egy ilyen szélsőségesen jó filmhez valami ilyesmi illik, nem? Mert elfeledi ám az ember, milyen az, amikor igazán megemelkedik veled a moziszék, s padlógázzal belehajt a vásznon látottakba, mert a produkció készítői olyan szinten birtokában vannak mesterségüknek, amelytől leszakad a biztonsági öv, s szinte imádkozunk, hogy ne kerüljük el a frontális ütközést.
Wright mindig is csodagyereknek számított, persze az úgynevezett Cornetto-trilógia (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége) okán is, de a Scott Pilgrim a világ ellennel is bebizonyította, hogy Simon Peggre és Nick Frostra sincs feltétlenül szüksége a nagyot gurításhoz. A Nyomd, bébi, nyomd valami más. Ez itt kérem, szinte mindennek a magas fokon valós leiskolázása, amit ma popcornmozinak hívogatunk. Erős szerzői kormányzással ver szép nagy köröket szinte bármire a tömegfilmes terepen – és hogyan csinálja? Nyilván megtervezetten, nem is akármennyire, de nincs izzadó tenyere hozzá. Kipufogócsőbe tölti a zsenialitást, s nem is fél használni.
Nem is az, hogy Wright mennyire tud zenére vágni. Hanem, hogy mennyire ettől dobog a film szíve. Ugye az alapötlet az, hogy van egy gengszterek sofőrje, egy fiú (Ansel Elgort), akinek állandóan ott a fülében a hallgató, s szólnak a menő zenék – egyfelől, mert így akarja elnyomni az alapzajt, ami egy baleset következményeként folyamatosan sípol neki, másrészt meg, az adott trackre komponálja az életét. Akkor is, ha egy Kevin Spacey-vel kötött alku miatt bankrablókat menekít, meg akkor is, ha csak az utcán sétál. Beceneve Bébi, élete egy akciómusical. És hamarosan megtalálja a nagy szerelem (Lily James), meg a nagy baj (Jamie Foxx, Jon Hamm, Eiza González) is.
Alapsztori, Wright-nál mégis deluxe lesz belőle, hisz nyilván a zenéről fog szólni így a mozi: azok a pillanatok válnak valóra, amikor ülünk a vonaton, vagy akárhol, s hirtelen a zene, amit hallgatunk, az lesz a világ szervező, értelmező ereje. A Baby Driver – használnám inkább az eredeti címet –, azért sokkal több kétórás videóklipnél, mert nem a zenét illusztrálja, hanem azt használja arra, hogy leboruljon kép és hang kettőse előtt, ahogy az audio és a vizuál ad egymásnak egy ötöst, majd felkapnak egy napszemüveget, s együtt nyomják tövig a gázpedált. Innentől tökéletesen, teljesen mindegy, hogy a sztori mennyire egyszerű (bár azért ügyesen csavaros), s az is inkább cool, mint zavaró, hogy a főbb karakterek nagyjából két-három erősebb vonással vannak megrajzolva. Kit érdekel, amikor Wright még azt is eléri, hogy hosszú idő után például Jamie Foxx is igazán jó lehessen egy filmben? Kit érdekel, hogy ez csak egy akciófilm?
Azért nem érdekel, mert nem csak az. A Baby Driver minden, csak nem „csak”. Műfaji remekmű, amellyel iszonyú sokat fogunk még bezzegezni, bébi!
