Még mindig. Hisz A majmok bolygója: Háború nincs egyedül azzal, hogy remekül sikerült. Pusztán még keményebb, még magával ragadóbb, mint az egyébként is kiváló előzményfilmek előző két darabja.

Körülmények azok kérem vannak rendesen, hisz Matt Reevesék eléggé el nem ítélhető módon nem azon görcsöltek, hogyan érhetnék utol az eredeti, 1968-as filmet (pontosabban a regényt, vagy azt is), hanem következetesen azzal foglalkoznak, akivel kell: Cézárral, a majommal, akiből a harmadik fejezetre végképp az a vezér válik, akivel együtt tudunk menni, akiért lehet aggódni, akinek megértjük a dilemmáit, akivel izgatottan lépünk be együtt a pokol fagyos kapuján, hogy ott várjon ránk az Ezredes (Woody Harrelson), s szembenézhessünk a pusztítás igazi céljával és természetével.

Ugye Andy Serkis az, aki a CGI-maskara mögött eljátszotta Cézárt most is – s direkt nem írom azt, hogy előjátszotta, mert ez bizony alakítás a köbön, tessék csak belenézni a szemébe, ott nem egy bábu, hanem egy zseniális színész szeme szikrázik. Tökéletesen egyenrangú partnere Harrelsonnak, aki meg nem igazán elégszik meg azzal, amit általában egy ilyen blockbusterben a sztároknak kiosztanak. Ő kérem nem hakni-katona, hanem átgondoltan megformált, feledhetetlen és tragikus főgonosz. Mint ahogy A majmok bolygója: Háború sem egy nyári limonádé, hanem olyan mesteri apokaliptikus stúdiófilm, amelyet történetesen nyáron mutattak be.

Csakúgy, mint a Lázadásnak és a Forradalomnak, ennek a kvázi (de tényleg csak kvázi) befejező filmnek is van eleje, közepe és vége. És van tétje – méghozzá és természetesen nagyobb, mint az előzményeknek. Cézár végére ért egy útnak, csak az a kérdés, neki, s a majomszőr alá bújtatott emberségnek mennyi dobása van még. Pontosabban, ki viselkedik itt igazán emberként. A majmok bolygója: Háború néha olyan, mint egy véres gerillafilm, máskor könnyekig megható családi melodrámaként járatja magát csúcsra, de leginkább akkor tudja beleszögelni a nézőt a fotelbe, amikor A nagy szökés majmos változataként hoz minket igen feszült lelkiállapotba.

140 perc, s egyetlen pillanatig nem él vissza a bizalmunkkal – nagyon kevés film alatt szoktam ilyen ritkán megnézni, mennyi van még hátra. Három évvel az előző film után olyan gyorsan ránt vissza a történetbe, mintha ki sem másztunk volna belőle. És mivel az elején igen frappánsan összefoglalja inzertben, mi is volt eddig, akár még azok is nyugodtan megnézhetik (s érteni fogják), akik nem látták az első két epizódot. Bár nem érdemes ám azokat se kihagyni, mert Cézár sztorija akkor fejti ki leginkább a hatását, ha már cuki kismajomként láttuk őt az akkor még egyben lévő emberiség kedvenceként ugrándozni. Mert igen, A majmok bolygója: Háború nem egy franchise a sok közül, amelyben kegyesen vagy számítóan, de nagy, egész történetet hazudnak nekünk a pénzünkért. Tényleg eljutunk valahova, s minden megtett mérföld beleszámít az élménybe. Mert ez a sorozat még mindig élményszámba megy, nem is lehet kérdés. Mint ahogy az sem, hogy kiknek szurkolunk most is. Vagy inkább: most igazán!