A Gruppo Tökmag a 2016-os, mára már legendássá vált Sárkány Lee projekt után most téglavésetek után kutat, és a köztereket veszi célba, pl. az óbudai Esernyőst.
Budha Tamás és Tábori András (a fenti képen balra háttal) alkotói társulása nem lázad, nem kritizál, nem fejt ki ellenkulturális tevékenységet, csupán létrehoz dolgokat. Csaknem egy évtizede már, hogy gyűjtik, dokumentálják a téglafalba vésett hétköznapi mementókat, melyekből az óbudai Esernyős belső udvarán nyílt szabadtéri kiállítás.
Falfirkába nap mint nap belebotlik az ember, csak nem figyel rá. Ti hogyan kötöttetek ki a téglavéseteknél?
A téglákra írt, karcolt, vésett vagy valahogyan beledolgozott rajzok, szövegek nem nagyobbak pár centinél, de a városban figyelmesen szemlélődő ember tekintetét könnyen magukra vonzzák. Először persze a nagyobb dolgokat veszi észre. A kezdeti időkben nekünk is a lakótelepeken firkált feliratok tűntek fel, csak azután találtunk rá ezekre az apróbb jelekre. Azután – több mint tíz éve - elkezdtük vadászni azokat a falakat, amik téglából épültek. Érdekes, apró információkra találtunk, amik mind egy-egy pillanatnyi állapotról tudósítottak. Utazásaink során rájöttünk arra, hogy Magyarországon gazdagabb a „termés”, mert valahogy puhábbak voltak az építkezéseknél használt téglák, így könnyebben lehetett vésni őket. Persze amikor Nyugat-Európában járunk, akkor is átnézzük az ígéretesebb falakat, de mivel azok keményebb anyagból készültek, inkább csak alig észrevehető felületi karcolások vannak rajtuk. Idehaza találtunk már 100 éves szignót is grafitceruzával felírva. Meglepőnek tűnhet, de a grafit, ha nem mossák, nem dörzsölik le, több száz évig is megmaradhat. A szén nem mozdul.
És miket találtatok eddig?
Most is találtunk egyet a Fő tér környékén, az esernyős lányokból álló Várakozók szoborcsoport mögötti falon. De már persze van egy több tízezer fotóból álló kollekciónk, amit különböző csoportokba rendeztünk. Van köztük kalligráfia alapú véset, ami leginkább a jelhagyó nevéről, foglalkozásáról, származási helyéről informál. Azután vannak köztük szöveges üzenetek. Ezek általában ott találhatók, ahol sok időt kellett eltölteni: váróterem, pályaudvar, őrség stb. Általában tömörek, viccesek. Egy másik nagy csoport a figurális vésetek, rajzok, logószerű minialkotások, vagy csak skiccek, próbálkozások, ahogy a papíron firkálgatunk. De mind egy-egy hétköznapi mementó, ami valahol mégiscsak az örökkévalóságnak készült. Aki felvéste, be akart számolni, hogy itt volt, ezt csinálta, így hívták. Érdekes kuriózum az a koporsós véset a Mária utcában, ami egy, az ottani kórházban elhunyt betegnek állít emléket.
Jellemző és felismerhető, hogy melyik korszakban született egy-egy véset?
Gyűjteményünkben a száz éves szignótól a 80-as évek Depeche Mode logójain át egészen máig vannak anyagok. Érdekes megfigyelni, ahogy az íráskép változik az időben. Minél régebbi, annál cirkalmasabb, kidolgozottabb egy aláírás. A mához közeledve pedig egyre silányabb a betűk képe. Ez észrevehető azoknál a véseteknél is, amik valamit megpróbáltak rajzban elmagyarázni, például hogy erre kell menni, itt kell befordulni. Vagy ahogy egy ács lerajzolja az utána jövő társának, hol kell megerősíteni a tetőt. És persze vannak az egyes időszakokra jellemző vésetek. A Bálna téglás dokkházait végigfotóztuk a felújítás előtt, hiszen ez eredetileg kikötőterület volt, ahol sok ember megfordult és találtunk például egy kifakadást: „Elloptátok a tyúkomat, a feleségemet. Mi kell még?” De találtunk a Keleti pályaudvar környékén ’56-os szabadságharccal kapcsolatos véseteket. Valaki a forradalom hevületében megörökítette, hogy ebben az utcában harcoltak. Nem propagandisztikus céllal, csak mondjuk, mint egy utazást. Az október 28-i dátum mellé odaírta a nevét is, de azt már nem tudjuk elolvasni, mert le van kaparva. Talán a szabadságharc bukása után ő maga ment vissza és tüntette el a bizonyítékként felhasználható szignót, talán egy jóérzésű ember kaparta le, hiszen komoly veszélyt jelenthetett az alkotójára. Angyalföldön pedig egy házban disszidensek hagytak maguk mögött emléket 56-57-ből. Egy baráti társaság beceneveit találtuk meg a Rózsafa utca egyik házában. Itt nagy szerencsénk volt, amikor fotóztuk a téglákat, az egyik lakó odajött és elmesélte a „banda” történetét. Mielőtt külföldre szöktek, az egész társaság felírta a nevét.
Mindig kaptok a lakóktól segítséget? Amikor dokumentáltok, az emberek értik, hogy miért fotózzátok a megkarcolt falakat?
A Fehérvári úton a vasúti híd mellett van egy hajdani rakodóhely, ahol teherautókra pakoltak az 1910-es évektől az 50-es évekig, tehát ideális volt a téglavésésre. Fotóztunk és kijött a lakó, mert gyanúsak voltunk neki, de amikor elmondtuk, miről szól ez az egész, körbevezetett a házban, és ő maga is elcsodálkozott, milyen érdekes vésetek vannak. Azzal, hogy mi ezeket a véseteket fürkésszük, fel is hívjuk a figyelmet olyan dolgokra, amik mellett az emberek amúgy elmennek. De ha ma bárki nekiállna egy falba szignót karcolni, biztos, hogy ránk szólnának. Az elszaporodott spray-firkák miatt valószínűleg a téglavésés műfaja is kriminalizálódott.
Ha már több ezer vésetet dokumentáltatok, miért van szükség a rekonstrukcióra is? Mire lehet használni ezeket a vésetekkel ellátott téglabútorokat?
Amikor nekiálltunk az újrarajzolásnak, hogy a véseteket kiállított téglabútorokon mutassuk be, a rajzok hirtelensége fontos szempont volt. Valaki felcsöngetett egy lakásba, és amíg lejött az ismerőse, felvésett valamit. Ő nem gondolta, hogy ez értékes lehet, mi mégis fontosnak tartjuk. Láthatóan egyik sem szakavatott kéz által gravírozott alkotás, hanem ügyes és ügyetlen próbálkozások, amelyeknek azonban van egy képi világa és az összességük sajátos zsizsegéssé áll össze. Emberek éltek itt, és ezt-azt csináltak, idementek, odamentek. Az ügyetlenkedésből adódó hibák ki is zökkentik a nézőt, aki kvázi műalkotásként próbálja megfejteni a téglán megjelenő firkát. Hiszen a karcolt formák és vonal-együttesek szemlélése közben nagy eséllyel vetődik fel a kérdés: Mit akarhatott, gondolhatott a szerző? Nekünk a gesztus a fontos, mert méltónak tartjuk a kiemelésre, hogy rekonstruáljuk a létezésüket. A rajzi világuk őszinte, mindennapi, kézzelfogható, egyáltalán nem artisztikus, itt még fellelhető az a fajta naivitás, amit kiölnek a művészeti oktatásból. A téglakarcnak így korlátozott az eszköztára és van egyfajta spontán befejezetlensége, ami nem a képzőművészet hatásos effektjeivel operál. Vannak köztük, amik már nem érnek célt, mert mára dekódolhatatlanok. De a maradék – a nagy túlélők – univerzális jelentéssel bírnak.
Azt tudjátok, hogy ebben az udvarba koncert is lesz? Ráülhetnek majd a vendégek a bútorokra?
Pontosan azt szeretnénk, ha az ide látogatók az objektekre nem szabályosan befogadható alkotásként tekintenének. Ha ide koncertekre járnak az emberek, akkor ne csak nézegessék a vésettekkel felruházott bútorokat, hanem vegyék használatba. Forgassák, húzzák el őket, üljenek rájuk és hallgassák azokon a zenét. Mi nem a téglát akartuk mímelni, ezért is festettük mentazöldre a bútorokat. Szívesen tekintünk úgy rájuk, mint apró emlékművekre, amit Budapest járókelői önmaguknak emeltek. Ki akartuk őket ragadni az eredeti környezetből és egy másik, szintén élő térbe helyezni őket. Egy szabadtéri koncerthelyszín pedig abszolút ideális erre.
