A többnapos szabadtéri zenés rendezvény nem újkori találmány. Számos írásos és tárgyi forrás tanúskodik arról, hogy az ókori társadalmakban is rendeztek fesztiválokat. Nem is akármilyeneket!

Egyiptomi sörfesztivál

Hatsepszut, egyiptomi fáraónő uralkodása alatt épült Mut templomában orgiasztikus elemekkel dúsított sörfesztivállal kapcsolatos leletekre bukkantak. Betsy Bryan régész szerint, - aki több mint 15 éve vezeti az ókori egyiptomi anyaistennő, Mut templomában folyó ásatásokat - az ókori egyiptomiak azért gyűltek össze itt, hogy leihassák magukat sörrel. Egyébként az egyiptomiak régóta ismerték a sört.  Kr. e. 5. évezredben árpakenyérből, datolyából vagy szikomorfügéből készítették és a kőbányákban, nagy építkezéseken dolgozó munkások kenyeret és sört kaptak bérként. Az árpakenyérből készült sör esetén a kenyeret vízben áztatták el, megerjesztették, majd  datolyalevéllel ízesítették. A zavaros, darabos készterméket általában kőkorsókból szalma- vagy nádszállal szívták ki. Ilyen módon az ókori Egyiptomban a sör egyfajta folyékony, tartósított kenyér volt és élelmiszerként fogyasztották. Gaál Ernő régész egy teljes kötetben mutatta be a sörivás ókori történetét a régióban. (A sör az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában, Budapest, Gondolat Kiadó, 1988.)

A Múltkor beszámolója betekintést enged a sörfeszt vallási hátterébe:

„Az év első hónapjában tartott fesztivált Szekhmet, az oroszlánfejű háborús istennő tiszteletére rendezték meg a Nílus első áradása után. A mítoszok szerint a vérszomjas Szekhmet majdnem kiirtotta az emberiséget, ám Rá napisten emberi vérnek hazudott vörösre festett sörrel itatta le őt. A megviccelt istennő elájult, majd a kedves és gyengéd Hathor istennővé változott, és az emberiség megmenekült. A templomban talált feliratok megvilágítják a fesztivál intim részleteit is, így például megtudhatjuk, hogy a rituálé során egyeseknek végig józannak kellett maradni, mert ők fuvarozták haza az elfáradt mulatozókat. A régészek megállapították azt is, hogy a mulatság utáni reggelen zenészek járták körbe és ébresztették a másnaposokat, ezzel szimbolizálva az emberiség megmenekülését.”

Az egyiptomi királynő halála után a fesztiválok hamarosan feledésbe merültek, de később mégis továbbéltek, hiszen Hérodotosz is említést tesz egy olyan ünnepségsorozatról, ahol 700 ezren itták merevrészegre magukat, bár Gaál Ernő szerint az is meglehet, hogy Hérodotosz túlbecsülte az ünneplő tömeg nagyságát – nem ez volna az egyetlen alkalom, amikor ezt teszi.

 „Meg akartak ölni minket, nem sikerült, akkor most igyunk!” 

Takács Boglárka a purim lényegét a fenti mondattal összegzi a NYEST-en. A zsidó ünnepek között a kisebb, nem mózesi, hanem a történeti ünnepek közé sorolt ünnepség az i.e. V. században a perzsa birodalomban élő zsidóság megmenekülésének emléknapja. A purim, máig megtartott ünnepét az önfeledt szórakozás és az európai farsanghoz hasonló jelmezes mulatságok jellemzi. Purim idején kifejezetten ünneprontásnak számít a vízivás. Halachába – zsidó vallási törvénybe – lett foglalva, hogy a zsidó ember köteles leinni magát Purimkor:

„Bölcseink mondották: Ádár havának elérkeztével fokozni kell az örömöket. Öröm pedig nincs bor nélkül. Mint a Zsoltárok költője mondja: a bor megörvendezteti az ember szívét. Ha ez így van ádárban, még inkább így van Purim idején. Hiszen Purimkor micvá kötelez arra, hogy sokat igyunk, akár a lerészegedésig is, "míg már nem tudunk különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordecháj között". Ehhez bizony igen részegnek kell lenni... ”– írja Naftali Kraus magyarországi születésű, izraeli író.

Az alkoholfogyasztáson túl a legfontosabb szokások közé tartozik, hogy ilyenkor mindenki köteles ajándékot küldeni egy ismerősének, valamint adományt adni két rászorulónak és lakomát tartani. Külön érdekesség, hogy még a koldusok számára is kötelező az adományt adni egy másik rászorulónak, hogy ők is megtapasztalhassák az adás örömét, a mások iránti felelősségvállalás kötelességét, és ne érezzék úgy, hogy ők csak a másokra rászoruló, élősködői a társadalomnak.

A zsidó szentírás-magyarázat, a Midrás szerint az idők végén egyedül ez az ünnep marad meg, sőt, örökké fennáll. A jeruzsálemi Talmud, - mely magában foglalja a III-IV. századból az izraeli és egyes babilóniai bölcsek tanításait  - szintén megállapítja, hogy az Eszter könyve örökké aktuális lesz.

180 napos dínom-dánom a perzsa udvarban

A fent említett Eszter könyve a perzsa udvarba kalauzol bennünket. Josephus Flavius zsidó történetíró szerint a könyvben feljegyzett események I. Xerxes fia, Kürosz trónra lépését követő harmadik évben indulnak. Ahasvérus király, vagyis Xerxes, miután Indiától egészen Etiópiáig húzódó, hatalmas birodalma igazgatására százhuszonhét szatrapát, azaz tartományi kormányzót nevezett ki, a kormányzók, a meghódolt népek fejedelmei, valamint barátai számára fényűző ünnepségsorozatot rendezett, hogy trónra lépését megünnepelje. A káldeai szöveg, mely igen merészen hozzáad a könyv történetéhez, egy lázadásról is tudósít, mely még ezt megelőzően tört ki az alattvalók között, így az is feltételezhető, hogy az ünnepséget annak elfojtása feletti örömben ülték. A király Szúzában, rendkívül pazar épületben száznyolcvan napos kerti partira invitálta a nép vezetőit. Elképzelhető, hogy nem ugyanazokkal a személyekkel vendégeskedett mindennap az egész idő alatt, hanem talán az egyik tartomány hercegei és nemesei egyik nap, a másik tartományéi másnap.  Az idegen országok vendégei számára újabb hét napon át tartott a lakoma. Az asszonyoknak pedig a királyné, Vásti rendezett külön fogadást. 

"Achasvéros idejében történt, abban az időben, amikor Szúza várában királyi trónján ült, uralkodásának harmadik évében, hogy lakomát rendezett fejedelmeinek, szolgáinak, a perzsa és méd vezéreinek, a tartományok kormányzóinak és főembereinek. Így akarta királyságának gazdagságát csillogtatni, hosszabb ideig, száznyolcvan napon át. Amikor ezek a napok elmúltak, a királyi Szúza vára egész népének, apraja-nagyjának hét napig tartó lakomát rendezett a királyi palota kertjében. Fehér gyolcsvásznak, lilába játszó bíborszövetek függtek bíbor- és bisszusköteleken, ezüstgyűrűkkel rögzítve a fehér márványoszlopokon. A porfír-, fehér márvány, gyöngyház és fekete márvány padozaton arany- és ezüstheverők álltak. A királyi bort aranykelyhekben szolgálták fel - mind másféle volt - a király bőkezűségéből nagy bőségben. A király rendelete értelmében senkit sem kényszerítettek ivásra. A király ugyanis meghagyta minden udvarmesterének, hogy mindenki azt fogyassza, ami jólesik neki. Vásti királyné is lakomát szerze a nőknek, a királyi házban, mely Ahasvérus királyé vala..." (Eszter könyve 1. fejezet 1-9. vers)

Athenaiosz is tudósított a perzsa udvar mesés gazdagságáról, kiemelve az elfogyasztott ételek hatalmas mennyiségét. A szúzai udvarnak naponta 1000 marhát, ürüt, lovat, szamarat vágtak le, struccok százait, tyúkok, ludak ezreit. A király egy-egy jól sikerült vacsora után a szakácsot bőkezű jutalmakkal halmozta el. 

Perui bulinegyed

Caral az amerikai kontinens legősibb városa már akkor virágkorát élte, mikor az egyiptomi piramisokat csak építeni kezdték. Az egykori virágzó metropoliszban számos középületet, 6 piramist és egy kör alakú amfiteátrumra emlékeztető épületromot tártak fel, amelyet az UFÓ-hívők különös tiszteletben részesítenek. Caralban az eddigi kutatások erőszaknak vagy háborúnak semmiféle nyomát nem találták: sem csatatereket, sem fegyvereket, sem megcsonkított testeket,  amelyek egyébként Peru más részein bőven előfordultak.

A régészek mindebből arra következtetnek, hogy egy békés, kereskedelemre és örömre épülő társadalom virágzott ezen a helyen. Érdekes, hogy a leletek közül meglehetősen sok hangszer került elő: 32  madárcsontokból készült díszes fuvola, valamint 37 szarvas-, és lámacsontból készült kürt. A régészeknek drogokat és afrodiziákumok használatára utaló jeleket is sikerült kimutatniuk. Caralban tehát minden adott volt -  zene, hallucinogén szerek, vágyfokozók –, ami egy ókori partiközpontra is utalhat.

Szodoma-Gomora: párcserélős fürdőbulik

Ki ne hallotta volna már Szodomáról, ahonnan Lótot Isten menekítette ki a város pusztulása előtt? Azt azonban már kevesebben tudhatják, hogy a Jordán-völgyének déli része, ahol Szodoma és a környező városok – Gomora, Adma és Cebojim – feküdtek egykor a Közel-Kelet Riviérájának számított. Az Ószövetség szerint a településeket Khám legkisebb fiának, Kánaánnak az utódai építették. Ide vándorolt be Ábrahám unokaöccse, Lót:

„Felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Sodomát és Gomorát, mind Coárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Égyiptom földe. És választá Lót magának a Jordán egész mellékét, és (…) lakozik vala a Jordán-melléki városokban, és sátoroz vala Sodomáig. Sodoma lakosai pedig nagyon gonoszok és bűnösök valának az Úr előtt” – olvasható a Teremtés könyvében (13:10–13).

Hogy mik voltak a városlakók bűnei ebben a jólétben, azt Ezékiel próféta így összegezte: "Íme, ez volt a vétke Szodomának, a te húgodnak: kevélység, eledel bősége és gondtalan békesség volt nála és leányainál, de a szűkölködőnek és szegénynek kezét nem fogta meg." (16,49). A szodomaiak a Midrás leírása alapján is feslett életet éltek, tiltották a koldulást és a szegények támogatását is. Talmudi értelemben pedig leginkább xenofóboknak tekinthetők, mivel elkergették a városba érkező vendégeket is.

A Jásár könyve nevű apokrif irat is említést tesz a szodomabeliek erőszakosságáról  és szociális érzéketlenségéről:

"És egy szegény ember jött a városba hogy keressen segítséget, és több napig a városban maradt, és Sodoma minden embere egyénileg kinyilvánította, hogy nem ad neki egy darab kenyeret sem enni, amíg meg nem hal a földön, és így tettek." (Jásár könyve 19: 25)

"És a négy bíró kívánsága szerint Sodoma és Gomorra népe ágyakat állított fel a város utcáin, és ha egy ember jött ezekre a helyekre, ők megragadták azt és vitték az egyikre az ágyak közül és erőszakkal ráfektették őket.
És ahogy ott feküdt, három ember a fejénél állt és három a lábánál, és hozzámérték az ágy hosszához, és ha az ember kevesebb volt, mint az ágy, ez a hat ember húzta őt mindegyik végébe, és amikor kiáltott nekik, azok semmit sem válaszoltak. És ha hosszabb volt, mint az ágy, akkor együtt összébbhúzták az ágynak mindkét oldalát, amíg az ember el nem érte a halál kapuját. És ha továbbra is kiáltott nekik, ők válaszoltak és mondták: Ez történik azzal az emberrel, aki bejön a földünkre." (Jásár könyve 19:3-6.)

A könyv részletesen bemutatja hogyan szórakoztak a szodomaiak a hétköznapokban a környező hőfürdőkben párcserélős szvingerpartikon:

„A földjükön egy széles völgy feküdt… vízforrásokkal és gyógyító növényekkel a víz körül. Szodoma és Gomora lakói évente négyszer kivonultak gyermekeikkel és feleségeikkel, hogy ott örvendezzenek dobszóval és táncokkal. És amint örvendeztek, felkeltek és megragadták szomszédjaik feleségeit, mások pedig szomszédjaik szűz leányait és élvezték őket. Minden férfi látta, amint felesége és leányai ott vannak mások kezében, és senki nem szólt egy szót sem. (…) Amikor felkelt a nap, minden férfi és minden nő visszatért a saját házába és sátraiba” (Jásár könyve 18:13–15).

Liberalia - fallikus termékenységi ünnep

A liberalia a római mitológiában Liber („a szabad”) vagy Liber Pater („a szabad atya”) néven ismert bor, a termékenység és a korlátlan szabadság istenének ünnepe volt. Az eseményen mérték nélkül szolgáltak fel bort, eksztatikus zenét játszottak, hallucinogén anyagokat fogyasztottak. Az ünnephez kapcsolódott az előző évben 16. évüket elért felnőtté avatásának rítusa  is (március 17.) A családi körben elvégzett áldozat után az ifjak Rómában Iuppiter Capitolinus templomában mutattak be közös áldozatot. A kultusz középpontjában a férfi nemiszerv és a férfi örökítőanyag ünneplése állt. Livius római történetíró szerint az ünnep az i. e. 2. századra keveredett a görög eredetű baccháliával, és úgy terjedt, mint a pestis, különösen a plebejusok, a nők, a fiatalok, a morálisan gyengék között.  Bár ezeket a tivornyákat csak vázlatos leírásokból ismerjük, az bizonyos, hogy rengeteg botrányra szolgáltatott okot, így a kicsapongásokról szóló pletykák hatására (például: a papnők arra buzdították a megrészegült tömeget, hogy törjenek át minden társadalmi és szexuális korlátot, rituális gyilkosságokra is sor került) a Szenátus Kr. e. 186-ban végül el is rendelte a a betiltását és kampányt is indított ellenük. Szent Ágoston Isten városáról (De civitate dei) című művében a liberaliákat a leggyalázatosabb ünnepek közé sorolja így érvelve az ünnep egyik kultikus eszközére, egy nagyméretű bőrfalloszra utalva:

"Itália némely helyein Liber ünnepélyeit olyan gyalázatos féktelenséggel tartották meg, miszerint az ő tiszteletére férfiú nemirészek áldoztatának fel, és pedig legalább nem valamennyire szemérmesebb magányban, hanem nyilván az istentelenek ujjongása közt." (I/XXI.).