És viszi a kokót Kolumbiából. Csak kicsit túlzok, ha azt írom, hogy Tom Cruise-nak szárnyakat ad, de az biztos, hogy a Barry Seal: A beszállító címszerepében remekül érzi magát. És nekünk se rossz közben.

Az igaz történetek általában arra jók – mármint az ehhez hasonló, „bűnbe csábult csibészek felemelkednek, majd persze elbuknak”-típusú sztorikra mindenképpen igaz –, hogy az ember elképedjen azon, miféle szemtelenségeket is produkálhat a történelem. Jelen esetben például azt, hogy egy kalandvágyó és pénzéhes pilóta elvállal egy titkos melót a hetvenes években, de közben meg összehaverkodik a Medellín kartellel. S mivel eléggé élvezi a bulit, na meg az elején választása sincsen, s a CIA meglehetősen cinikus dolgokat csinál, mert politikailag muszáj valamit villantania, Barry Seal-ből egyfajta kettős ügynök válik, aki az amerikai kormány marhaságait látszólag kiszolgálva annyit pénzt gyűjt össze a házában, hogy szó szerint a kertben is azt kell gereblyézni.

Seal veszélyes játékba ment bele, aminek ma már persze lehet tudni, mi lett a vége, de vitte a lendület, meg egy ideig (a nyolcvanas évek közepéig) olyan fergeteges módon úszta meg a legneccesebb helyzeteket is, hogy nem tudta nem élvezni a játékot a tűzzel. Cruise pont ezt adja vissza önfeledten, látszik rajta, nagyon élvezi, hogy végre megint nem akciófigurát kell alakítania, hanem van ennek a pasasnak igazi sorsa, karaktere. És persze hibái, ó, hát szinte csak azok vannak, Cruise lubickol ezekben a jellemhibákban, a szaglása nyilván valami olyasmit ígért neki, mint Leonardo DiCapriónak a Wall Street farkasa, de egyfelől Doug Liman (hiába ügyes rendező), nem egy Martin Scorsese, másrészt pedig ahhoz azért a forgatókönyvet is jobban meg kellett volna írni, mert ugyan szórakoztató, s tulajdonképpen nincs benne olyan jelenet, ami ne lenne kitalálva rendesen, de eléggé kapkodós és felszínes.

Mintha egyébként a stáb is tisztában lett volna ezzel, ezért hát az ilyenkor szokásosan hangsúlyozott retró-miliőre legalább akkora hangsúlyt fektetnek, mint magára sztorilájnra, sőt, esetenként sokkal inkább arra koncentrálnak, hogy ha épp nem történik annyira érdekfeszítő dolog a vásznon, a néző ellegyen a korabeli ruhákkal, a zenékkel, a kiváló hangulattal. Ebben nincs is hiba, nincs a filmben olyan haj, ing, fotel vagy épp betűtípus, amely ne idézné meg kiválóan az időszakot, amelyben Barry Seal Dél-Amerikába és vissza repked, Cruise pedig néha mer kifejezetten szánalmas is lenni, mármint olyan szerencsétlenül szerencsétlen, amit ő azért nem szokott engedni sokszor. De okos ember, tudta, ide ez kell, ettől is nézzük végig szívesen majd a filmet.

Az agyunkat eldobjuk, milyen abszurd hazugságokra volt képes anno az USA (és mindenki), ez sem új állítás, meg hát van itt egy kis kikacsintás is, hogy talán ma is vannak ilyen ügyek, hát hogy ne lennének, csak azokból nem most forgatnak mozit, hanem majd pár esztendő múlva. Azt se mondanám meghökkentő tanulságnak, hogy őrült drogbárókkal ne üzletelj, mert abból a legtöbbször nem jössz ki jól – vagy hát inkább a legtöbbször sehogyse jössz ki belőle. Távol áll hát a Barry Seal: A beszállító, hogy igazán feledhetetlen legyen, viszont jó filmnek oké: nem várjuk, hogy vége legyen, röhögünk sokat, kicsit tán még izgulunk is, s azért ez eléggé elég. Pláne egy ilyen pocsék augusztus végén.