A Lady Macbeth sok mindent bebizonyít. Köztük azt is, hogy van olyan nagyon régi regény, amit még 2017-ben is bátor tett adaptálni. Pláne ilyen brutálisan jól.
Elvileg biztonságot kellene nyújtania annak, hogy a történet a 19. században játszódik. A régiek még követtek el hibákat, hát micsoda zárt társadalom volt az, ahol egy fiatal lányt beházasítottak egy olyan házba, ahol a férj aberrált, az após érzéketlen seggfej, s nincs is más, csak a szolgálók? Hát micsoda korszak volt ez? Ezt persze csak néhány másodpercig mondhatjuk magunknak, hiszen nettó hülyeség, vakság azzal takarózni, hogy ma már nincs ilyen – pont ilyen nyilván nincs, de az, ami az elsőfilmes William Oldroyd rendezésében történik, azért félelmetes, pont azért passzírozza bele nézőjét a fotelbe, mert Nyikolaj Leszkov 1865-ben megjelent könyvének feldolgozása annak velőtrázó példája, hogy léteznek kortalanul realista rémtörténetek. Őstörténetek.
Szóval, igen, ül a lány a szófán, elrendezi szoknyáját, ahogy a ház úrnőjének ezt meg kell tennie. S ül kifejezéstelen arccal. Oldroy többször visszatér ehhez a szótlan üléshez a szófán, néha el is fekszik Katherine, de mást jelent a film elején és mást a végén, ami egyfelől a főszereplő, a mindössze 21 esztendős Florence Pugh kivételes tehetségét dicséri. Szinte eszköztelen, amit csinál, mégis annyi tragikus szín van benne, annyi árnyalat, amit hiába akarna a rendező beletenni, ha nem lenne neki ilyen kincse, mint Florence. De van, így aztán hibátlanul működik a film lassúsága, ahogy vonszolják magukat a napok, ahogy Katherine fokozatosan meghozza döntéseit annak érdekében, hogy a szenvedélyt, amit felfedezett magában, ne olthassa el senki. Aminek az ára az lesz, hogy elporlad a lelke.
Bestiális kárhozattörténet, ami belül zajlik, Katherine álromantikus coming-of-age sztorijában csak a gonoszság osztja a lapot, de Oldroy ezt is úgy ábrázolja, hogy szinte nem ábrázol semmit. Távolságot tart, s ezzel éri el a legnagyobb hatást. Bőven elég neki Florence Plugh jelenléte, ahogy a 90 percben megtörténnek a dolgok, ahogy lezajlik a láthatatlan világvége, ahogy a befejezéshez közeledve csak úgy megáll a kamera, mintha egy festményt rögzítene, s a néző szinte felkiált, hogy ezt ne, csak ezt ne, csak ez ne! De megtörténik, mert ide tart a cselekmény, a kezdetektől valami ilyesmit ígér. Elaltattuk magunkat, hazudtunk magunknak, hogy valami mégis ott pislákol a leányban, mert nem lehet, hogy ne pislákoljon.
Felzúg a nézőtér, kikóvályog a film után a teremből, szédeleg még kicsit a mozi előtt, s valami bizonyosan ott motoszkál a fejekben abból, hogy ez nem egy múltbéli mese volt, ez ott van ma is az érzelmi elnyomásban, a szeretetlenségben, kitörhet, elkaphat egy fiatalt, egy idősebbet, bárkit. Fel lehet ébreszteni az ördögöt.
Az ugyanis, sokszor mondjuk, de nem hisszük el igazán, sosem alszik. Igazából nem lustálkodásra használja azt a szófát.
