Mi magyarok sok rossz döntést hoztunk a múltban, akárcsak a doppingoló hosszútávfutónő Jonathan Maintland darabjában. De jobban meg is értjük őt a honfibú miatt. Jonathan Maitland interjú.

Az Orlai Produkciós Iroda egy friss, angol kortárs darabbal indította az évadot: a Tagadj tagadj tagadj egy fauszti történet, melyhez az élsportolók világa szolgál díszletül. A szerzővel, Jonathan Maitland-del a budapesti bemutató után beszélgettem.

Mit gondolsz a premierről? Nem érezted úgy, hogy a közönség kicsit visszafogott volt?

Nincs két egyforma este, nincs két egyforma közönség, lehet hogy holnap este majd viccesebbnek találják. Egyébként  szerintem nem mindig baj az, ha nem nevetnek, mert ez azt is jelentheti, hogy koncentrálnak és gondolkoznak a látottakon. Nekem nagy élmény volt a magyar premier, mert ha angolul nézem a darabomat a szavak elterelik a figyelmem, nem tudok a játékra koncentrálni. De tegnap, mivel ismeretlen volt a nyelv, teljesen a produkció kötötte le a figyelmemet, ami így sokkal szenvedélyesebb volt. Angliában ez a darab futurisztikus, modern, de Magyarországon érzelmekkel telivé vált. Csodálatos volt és olyan élmény amit sosem felejtek el! Látni a darabod egy teljesen más szemszögből, egy invenciózus, fantasztikus színpadi játékkal... Visszatérve a humorra, én szeretem ha nevetnek az emberek, de nem gondolom, hogy ez az egyetlen jele a sikernek. Például itt van ez az elképesztő magyar tapsolás!

A végén, a vastaps?

Igen! Soha életemben nem hallottam hasonlót, nálunk Angliában nincs ilyen. Először nem is tudtam mit jelent. De aztán elmagyarázták, és persze nagyon jól esett.

Mit gondolsz a színészekről?

Elképesztő! Az egész társulat az! Azt hiszem, hogy sokat veszít a világ azzal, hogy a magyar színészek a nyelv miatt szinte csak Magyarországon tudnak játszani.

Ez az első alkalom, hogy a darabodat lefordították egy másik nyelvre?

Igen, de hát ez még csak a harmadik darabom.

Igen, te korábban újságíróként dolgoztál, ugyanakkor a darabban látható újságíró figura nem túl szimpatikus... Te nem igazán kedveled az újságírókat, ugye?

Valóban a darab valami ilyesmit közvetít, de valójában ez nem így van. Imádom az újságírókat. Én is az vagyok, bár most már inkább színdarabokat írok. Az újságírókat érdeklik az emberek, szeretnek beszélni, de érdeklődnek az ellentmondások, a hazugságok iránt. Ugyanakkor úgy írják meg  a sztorit, ahogy az a közönségnek tetszik. Ezért fizetik őket... és ez is egyfajta tagadás. Ezért is lett a darab címe Tagadj, tagadj, tagadj. Mert itt mindenki tagad.

Ez egy fausti történet ami az élsportolók világában játszódik, de ugyanez megtörténhetett volna a politika, vagy a színház világában is...

Persze, hisz ez a darab nem is igazán a sportról szól, ez csak a közeg. Gyerekkoromban megcsináltuk a Doktor Faustust az iskolában, és már akkor nagyon megfogott a történet. Persze játszódhatna a darab a politika világában is, de azért választottam a sportot, mert különlegesnek találtam meghúzni a párhuzamot a lélek áruba bocsájtása és a dopping között.

Igen, a sport nem tipikusan színpadi téma.

Valóban nem, ez számomra is kihívás volt. Angliában aki a színházat szereti azt nem érdekli a sport, aki pedig sportrajongó, az nem jár színházba, De itt, Magyarországon más miatt lehet érdekes ez a darab... talán a nemzeti pesszimizmus miatt... Hogy is mondják ezt? Tanultam egy kifejezést: honfibú.... Magyarország a történelme során meghozott egy pár nehéz és rossz döntést, éppen úgy, ahogy Eve, a főszereplő. Azt gondolom, hogy talán a magyar mentalitás és intelligencia alkalmas rá, hogy mélységében értelmezze a darabot. Mindig is érdekelt a magyarok lelkülete. Most is Szerb Antal Utas és holdvilágát olvasom.

Min dolgozol mostanában?

Épp most fejeztem be egy darabot. Egy férfiról szól, aki a BBC-nek dolgozik, de eljárt az idő felette és nem tud azonosulni az új viselkedési normákkal, nem érti mi az a zaklatás, vagy a politikai korrektség, ezért véget ér a karrierje. Negyven évig dolgozott a BBC-nél és azt hitte, a cég szereti őt. Elkövette azt a hibát, amit sok ember mostanában, hogy úgy gondolt a munkahelyére, mint egy emberre, valakire aki szeretni tud. A darab egyik üzenete, hogy a cég nem egy személy, csak a tér az emberek között. És a tér nem él.

Most pedig elkezdtem egy másik darabot ami Boris Jonhsonról szól. Ő egy igen karizmatikus brit politikus, neki köszönhetjük a brexitet. A darab egy képzeletbeli vita, közte és Margaret Thatcher között. Egyébként az első darabom is Thatcherről szólt. Nagyon élveztem, úgy éreztem könnyű volt megírni és a közönség visszajelzése is pozitív volt, úgyhogy most visszatérek a témához.

Még mindig képernyőn vagy az ITV-n, a Tonight Show-val?

Igen. De a tv az agyad 1%-át használja, a színdarab írás viszont a 100%-ot. Én 56 évesen nem szeretném a hátralévő életem az agyam egy százalékának felhasználásával tölteni, ha használhatom a 100 %-t is. A televízió sok pénz, munka és erőfeszítés nélkül.

Én megnéztem pár adást a youtube-on és nagyon érdekesnek találtam a műsort és a témákat.

Ez nagyon kedves tőled, de ezt bárki meg tudja csinálni. Másodszor pedig, az nem én vagyok. Az mindenki a háttérben, én csak a frontember vagyok. Nem adok hozzá semmit és nem csinálok semmit, amit bárki más ne tudna megcsinálni. Fontosabbnak érzem a színpadi munkáimat, pedig lehet, hogy egy darabomat csak 300 ember látja, miközben a tévében meg 3 millió ember néz.