Vidéki katolikus neveltetés, a nagyapa festménye, és a kegy, amelyet Újlipótvárosban nehezebb megkapni. Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk.

Grecsó szeptemberben megjelent új kötete, a Harminc év napsütés tárcanovellákból áll, népes olvasótábora régóta követeli ezt a válogatást. A József Attila-díjas szerző arról is mesélt, milyen az, amikor egy borzasztó nap után felfedezést teszünk az ajtó kémlelőjén át, s arról, miért lett szülőfaluja, Szegvár díszpolgára negyvenegy évesen.

Jól érzem, hogy új könyve, a Harminc év napsütés olyan kötet, amelyet nagyon meg akart írni?

Valahogy úgy. De az a helyzet, hogy azt látom, nem szabad azt a szót kimondani, hogy tárcanovella. A kiadók reflexből félnek tőle, másfelől viszont valami reneszánsza van ezeknek a köteteknek. Ez más mellett azért is így van, mert az internet miatt rövidebb terjedelemben gondolkozunk íráskor-olvasáskor. A tárcanovella műfaja így visszakúszott az irodalomba, bár én húsz éve írom ezeket a történeteket. Azóta örökítek meg naplószerűen eseményeket.

Miért különleges a műfaj?

A tárcanovellában az a nagyon szép, hogy beleférnek azok a villanások, amelyek egy regényből ösztönösen kimaradnak. Egy tárcanovella egy körömnyi személyes emlékből áll. Például olyanból, mint amikor anyád és apád egy borzasztó nap után felfedezik, milyen egymást nézni az ajtó kémlelőjében. Egy ilyen villanás nem illik egy regény szerkezetébe, pedig gyönyörű pillanat arról, miként múlik el az átok a napról. A tárcaírás nagyon személyes, vallomásos dolog, bár sokféle tárca van. Egyébként azért csendes kalendárium a kötet alcíme, mert ezáltal kicsit olyan, mintha egy naplót helyettesítene.

Az említett példa is mutatja, kifejezetten személyes könyvről beszélünk.

Igen, bár a tárcaírás valamennyire elüt az emlékezés természetétől. Nagy történetekre, eseménysorokra emlékezünk, nem villanásokra. Egyébként akkor, amikor elkezdtem összerakni a történeteket, engem is meglepett, mennyi személyes van benne.

Nehézséget jelentett fabulaszerű történeteket írni?

Nagyon nehezen tanultam meg. Rengeteg szövegem szétesett, és sok jóval hosszabb terjedelmű írásom volt. Az Élet és Irodalomban is volt egy tárcasorozatom, de a Tárcatárból egy sem került be, mert azok a művek elütöttek ettől, azok a lekerekített formákhoz abszolút nem illettek. Itt valami pici konkrétból indulok, azt adagolom, és a pici lyukon át nézek be egy nagyobb terembe. Azok, akik sok tárcát írnak, azt mondják, ez nagyon pazarló műfaj.

Kiket tart igazán nagy tárcanovella-szerzőnek?

A nagy triász Tóth Krisztina, Darvasi László és Kácsor Zsolt. Ők nagyon értik és nagyon tudják a műfajt, én viszont sokáig kerestem a hangomat.

Úgy érzi, megtalálta?

Remélem, bár ez nem egy homogén kötet, nincsen tematikai szelekciós elve, de van egy világa, ahonnan nézi az életet. Egyébként sem szeretem a tematikus prózaköteteket, mert akkor a könyv azt igényli, hogy beosztva olvassuk, pedig én például szeretek folyamatosan olvasni. Aztán azt lehet egyben is olvasni, de egy idő után például a megcsalós történetek baromi unalmasak lehetnek.

A Harminc év napsütés némileg eltér attól, amit a masszív olvasóközönsége megszokott Öntől. Mit remél, mit fognak szólni a kötethez?

Régóta követelik ezeket a szövegeket. Mivel ezek zöme megjelent már, gyakran hozzák el író-olvasó találkozókra újságkivágás formájában, hogy dedikáljam nekik. Van olyan, aki arról számolt be, hogy ezek közül egyet-egyet felolvasnak karácsonykor a tantestületben. Szóval ilyen tekintetben megböjtöltem a dolgot. Amúgy a csendes kalendárium alcím egész pontosan onnan származik, hogy nagyapám harminc éven keresztül jegyezte le minden nap szülőfalum, Szegvár időjárását. Ez ötmondatos napi bejegyzés, mintsem különös hóbort volt. Mindez abba a paraszti hagyományba illeszkedik, ami az írásbeliséggel valamiféle intim viszonyt ápol. Régen ezért írták meg – dőlt betűkkel, cirkalmasan – a gazdasági eredményeket (termés, disznók száma). Egyébként a nagyapám ilyesmiket is vezetett, de túl is lépett ezen. Nem akart, de inkább azt mondom, nem mert naplót vezetni, viszont a harmincévnyi időjárás belefért. Számomra ez akkor vált veszettül izgalmassá, amikor a halála után előkerültek a füzetek. Hiszen ez mementó az ő világáról, méghozzá egy falkavaró többlettel. Egyébként a szöveg értelme ebben a felfogásban nem fontos, inkább a mantraszerűsége adja a különlegességét. Másképpen nézve, ezek a kalendárium beírások lehettek volna azok a szövegek, amiket megírhatott volna. Éppen ezért az általam írt szövegek naptári fordulókhoz, ünnepekhez, családi eseményekhez kötődnek.

Tehát kielégíti az olvasók érdeklődését...

Nemrég Veszprémben odajött hozzám egy hölgy, elmesélte, hogy van egy történetem, ami arról szólt, hogy a nagymamámék szilvalekvárt főztek, s a kardjába dől, ha nem lesz benne ebbe a kötetbe. Megnyugtattam: ezzel a történettel nyílik. Azt remélem, ha ilyen emlékeket felhoz, hiába hogy nem a regénysorba illeszkedik, olyan térbe érkezik, ahol az emberek örömüket lelik benne.

Mennyire mérvadó Önnek az emlékápolás, különösen egy olyan világban, ahol még a családi albumok számára készített fényképek szerepe is átértékelődött?

Elsők között vagyok azok között, akik erre figyeltek, igaz a sok költözés miatt több minden eltűnt. Az számomra igazi dráma, hogy az egyik költözéskor elvesztek azok a levelek, amelyet nagyapám a hadifogságból írt haza a nagymamámnak.

Selejtezi az emlékgyűjteményét?

Igen, figyelek arra, hogy csak a számomra tényleg fontos emlékek maradjanak meg, különben kacatgyűjteményem lesz. Hála Istennek, a feleségem (Árvai Judit, a Magvető könyvkiadó sajtókapcsolatokért felelős munkatársa – M.M.) megérti, miért fontos nekem mindez. Van egy képem, a Jézus az Olajfák hegyén című zsánermunka, ami vidéki házaknál gyakran előforduló festmény, elvégre a zsánerképkészítő helyi alkotóknak hasonló vizuális rugóra jár az agyuk, akárhol is élnek. A miénk is tökéletesen hasonló  a többihez: Jézus térdel az Olajfák hegyén, a Gecsemáné-kert fái látszanak. A miénk Munkácsy-epigon kép, művészeti értékét tekintve nem fontos, de hihetetlenül jelentős, mint tárgyi emlék. Nem állítom, hogy ez a robosztus, sötét világú festmény piszkosul illene a lakásunkba, de a feleségem érti, miért fontos a lelkemnek, hogy ott lógjon a hálószobában. Ennek a képnek a helye az ágyunk felett van, ez így volt a szüleink, nagyszüleink életében is. Egyszer, amikor eljött az anyósom hozzánk, meglátta, és megnyugodott, hogy mégsem olyan borzasztó hely ez a Budapest. Egyébként nagyapám halála után ez a kép úgy feküdt a földön, hogy még a feszítőrámájából is ki volt törve, akkoriban a havi fizetésemnek megfelelő összegért restauráltattam, a szüleim akkor nem is értették, miért áldozok rá ilyen tetemes összeget. Ma az unokatestvéreim sorba állnak érte, de nem adom. Visszatérve a válaszra: az apósom isteni fotográfus, neki nagyon jó pillanatképei vannak kettőnkről, anyósomtól pedig megkaptam az édesapja századfordulós zsebóráját. A feleségem nagyapja kereskedő volt, ez az óra lapult a zsebében mindig, amikor biciklivel feljött Miskolcról Budapestre.

Van olyan értékrend, amelyet ön is gyakorol, s amelyet szeretne tovább adni, ha családapa lesz?

Igen, s addig például meg szeretnék tanulni tyúkot vágni, hogy azt mondhassam feleségem szüleinek, idősebbek vagytok, megértem, ha nincs már kedvetek a 4-5 kilós kakast megfogni és levágni. Egyébként a gyerek oldaláról fontos igazán az, hogy nyitott-e a hagyományra, de egy három-négy éves gyermeket, ha van fogékonysága arra, hogy kint legyen a szabadban, a vetemény csodája megbabonázza. A paradicsom- és tojásszedés örökérvényű, az őszi kertnél nagyobb csoda nincs. Nagyon szeretek gyümölcsöket, sőt paradicsomot otthon, melegen enni, úgy, ahogy leszakítottam. Az igazi nehézség a szemlélet átadása. Nekem van egy katolikus vidéki neveltetésem: alázatosság, takarékosság, munkatisztelet az, amelyet generációnként tovább adunk. Persze, ha születik gyerekem, neki azért lesz az értékrend megértése és elfogadása nehezebb, mert a szülei más környezetbe jöttek – igaz, ismerek kisvárosban bohém családot, és itt, Pesten mélyen vallásos, szolid famíliát.

Azt írja, a nagyapja felnőtt fejjel tanult meg írni. A családja idősebb tagjai, például a nagyszülei, hogyan viszonyultak ahhoz, hogy publikáló költő, majd prózaíró lett?

A nagyszülők nem sokat éltek meg ebből. A gyakran emlegetett Juszti mamám, aki titokban egész életében írt (két regényt és számtalan verset), nagyon örült az első kötetem megjelenésének. Ezt meg is írtam annak apropóján, hogy akkor merte elővenni a saját művét. Nagy bánat számomra, hogy a Mellettem elférsz megjelenését nem érhette meg, pedig abban sokat idézik az önéletrajzi kötetéből. Az életfelfogása, az, ahogyan élt és gondolkodott máig ható példa. Na, de hogy válaszoljak, a sikernek azt a lendületét nem élték meg, ami most jellemzi a pályámat, ugyanakkor az a fesztáv is felfoghatatlan volt számára, mert nem ismerte ezt a világot. Idén augusztus huszadikán Szegvár díszpolgára lettem, a nagymamám értette volna, mit jelent ilyen fiatalon díszpolgárrá lenni. Pusztai bácsi, aki szintén díszpolgár lett, jelentős gazda volt annak idején, egyfajta módon meghatározta a falu mezőgazdaságát, mégis kilencven éves kora után ismerték el. Én meg negyvenegy évesen kapta meg ezt a címet. Elképesztő szeretet árad az emberekből, s azt a húszéves pályát, ami az enyém, kicsit a sajátjuknak érzik. Például jön a nagyon kedves ismerősöm, aki elmondja, hogy miattam vették fel a munkahelyére. Az állásinterjún elmondta, honnan jött, kapott három kérdést, ami rólam szólt, és mivel tudott rájuk felelni, felvették. Ez olyan kegy az élettől, amit Újlipótvárosban nehezen kap meg az ember, pedig ez az egyik legösszetartóbb közösség a városban.

Miért szeretik ilyen sokan?

Azért azt hozzátenném, nem mondtam, hogy nem vagyok megosztó. Az otthoni ügyekben annak sok szerepe lehet, hogy létrejött ez a fiktív világ, amit Sáraságnak kereszteltem el, s az emberek ezt megszerették. Viszonylag egyszerű logika: elkezdtek jönni a turisták, kérdezgették, mi merre van. Nem a kastély érdekelt őket, meg is mondták: miattam jöttek, mutogatták a könyveimet. Valahanyadik turista után a biztonsági őr meg is állította az anyukámat a kendergyárban, hogy legyen szíves segíteni, mert nem tud elmagyarázni, megmutatni bizonyos dolgot. Jó érzés, ha fikció és valóság összeér, az pedig hihetetlenül, hogy az emberek ezt sajátjuknak érzik. És ebben az értelemben az új könyv tükörben tükröződő tükör. Móricznak a Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című regényében van egy fejezet, A szegvári bál a címe. A kötetben ez visszaköszön: először úgy, hogy az egyik tárcában az iskolások mennek akadályversenye, s a műveltségi tesztben mindenki engem ikszel be kizárásos alapon, aztán poénból megírok egy tárcát A szegvári bál című címmel. Folyamatosan rájátszok a Móricz-képre, de azt sokan nem tudják, hogy a Jelmezbál történetei közül több is visszautal erre a fejezetre.

Gyakran érzem úgy, nem ás igazán mélyre; sokan sikerszerzőnek, mintsem szépíróként azonosítják. Hogy látja ezt a dolgot?

Úgy, hogy remélem, nincs így. Ezt azért sok olvasói pozícióból lehet nézni. Nagyon remélem, magyar író vagyok és kész. Nem írtam másféle könyveket akkor sem, amikor azok nem voltak túlságosan népszerek, csak addig, míg a siker nem érte utol a könyveimet, a sztárszerzőség vagy micsoda, nem merült fel. Ennek ellenére nem mondom, hogy egy olvasónál ennek ne lehetne létjogosultsága, hiszen úgy olvassák, ahogy szívük joga. Viszont ha az állítás az, hogy a tárcanovella műfajában valaki képes mélyebbre ásni, azt elfogadom, mert ezek alapvetően nagyon személyes tárcák. Bár a legutóbbi munkám, a Jelmezbál esetében amennyire mélyre tudtam menni, annyira mélyre mentem. Sőt, az olvasótábor zöme piszkosul kifogásolta is, hogy szerintük túl bonyolult és nehéz, nagyon gyötrelmes, nincsen benne vidámság. De még a kritikusok között is akadt olyan, aki azt mondta, túl sok erőfeszítést igényel az olvasása. Ha ilyen szélsőségekben gondolkozunk, akkor igaza volt Dosztojevszkijnek abban, hogy lassan a bal orrlyuk szakértője és a jobb orrlyukszakértője is külön kategóriába kerül.

Meg van elégedve a sikerrel?

Persze, bár az idézendő mondat itthon még mindig az, hogy a siker a sportolóknak való. Ez remekül példázza az irodalmat, azt a közeget, ahol vagy a Magyar Művészeti Akadémiára, vagy az olvasókra vagy rászorulva. Én az olvasókat választottam, mert az a becsületesebb, s büszkén mondom: az olvasói figyelemnek köszönhetem azt, hogy megjelennek a könyveim.

Mi az oka annak, hogy a mai Magyarországon kizárólag írásból szinte nem lehet megélni?

A kilencvenes években még viszonylag nagy íveket lehetett elkapni, akkoriban az eladási listákon Szabó Magda, Esterházy Péter, Vámos Miklós százezer példány felett volt. Most nagyon beszűkült a piac, a húszezer példány nagyon jónak számít, még ponyvában is. Szóval, nehéz a csillagos egekbe kilőni. Azoknak, akiknek ez mégis sikerült, szüksége volt másfajta gondolkodásra, tehetségre. Frei Tamást is említhetném, akinek a kávéházlánca az egész országon végigfut, vagy Fejős Évikét, aki hihetetlenül ügyes módon ért a lektűrhöz, mint műfajhoz, ugyanakkor nagyon erős üzletasszony, saját kiadója van. És ha már kiadás: egy taxisofőr árokba hajtana, ha megtudná, hogy az már kész csodának számít, ha a szerző 12-13 százalékban részesül az eladáskor.