Bartók, jazz, és kortárs tánc, egyéni felelősség és közösség, művészi határok és reflexiók. Feledi Jánossal beszélgettünk.

Neked mivel indul színházi évad?

Minden nap 10-től 2-ig Bozsik Yvettel próbálok egy darabot, aminek október 13-án lesz a bemutatója. Az első felvonás Kodályra, a második Ligetire épül. Aztán van egy kis szünet, ami arra jó, hogy felkészüljek az esti próbára. Közben a Hat tánc című darabomon dolgoztunk, aminek szeptember 28-án volt a bemutatója. Bartók Béla Román népi táncok c. műve ihlette ezt az előadást, a zenét pedig Oláh Dezső Junior Príma díjas zeneszerző szerezte.

A kortárs táncvilágban gyakori, hogy régi zenéket használtok, vagy azokra reflektáltok?

Idén decemberben lesz a Kodály-év zárása, Yvette ezért is választotta ezt a témát. Oláh Dezső és zenekara pedig csinált korábban egy egész estés zeneművet Bartók zenéiből, amelyet rögzítettek. Ötleteltünk, hogy hogyan lehetne egy komplett táncelőadást készíteni ugyanerre a hanganyagra. A jazz és a kortárs tánc kitűnően megfér egymás mellett.

Mi indít el egy ilyen párbeszédet zenész és táncos között?

Dezső 2014-ben keresett meg azzal, hogy a zenekarával jazzre áthangszerelt népdalgyűjtéseken dolgoznak, és szeretnék, ha ehhez készítenék tánckoreográfiát. Az elején nem volt arról elképzelésem sem, hogyan lehet Kodályt jazzre átírni, de valamiért működött. Azóta eltelt három év, Dezső a saját zenéi mellett folyamatosan dolgozik magyar zeneszerzők művein. És most újra megkeresett azzal, hogy éppen befejezte Bartók Béla Román népi táncok című alkotásának feldolgozását és dolgozhatnánk újra együtt.

Korábban azt mondtad, hogy szeretnél prózai darabot rendezni. Ezzel a terveddel hogy állsz?

Ötletek, tervek mindig vannak. Én egy olyan prózai darabra gondoltam, amiben színeszek játszanak, de koreografálhatok nekik mozgásokat. Ez itthon nem újkeletű, nekem viszont az lenne.

Korábban meghívtak téged tánckurzust tartani New Yorkba, legutóbb a társulatod kapott meghívást Örményországba egy táncfesztiválra. Ez elsősorban a személyes sikerednek vagy a magyar táncművészet jóhírének köszönhető?

Szerintem az előbbi. De csak azért, mert sajnos sok helyen azt se tudják, hol van Magyarország. Én viszont utánamegyek dolgoknak, ha kidobnak az ajtón, bemászom az ablakon.

Ez többnyire sikerül?

Igen, de sokszor hosszú idő telik el, mire érdemi választ kapok valahonnan. A jereváni High Fest-re például négy évig próbáltam bekerülni, sikertelenül. Idén már nem is akartam elküldeni a jelentkezésemet, de a szervezők írtak egy emailt, hogy adjak esélyt a bejutásra. Már el is felejtettem az egészet, amikor értesítettek, hogy beválogatták a Szálkák című előadásomat. Az egyetlen probléma, hogy egy nyolc fős stábot kijuttatni sokba kerül. Minden követ megmozgattam, hogy kapjunk itthon támogatást az utazásra, de nem jártam sikerrel. A fesztivál szervezői a kulturális minisztériumban pedig értésemre adták, hogy ha lenne pénzük, akkor se adnának, mivel a magyar-örmény diplomáciai kapcsolat gyenge lábakon áll jelenleg. Így nem tudunk kimenni, de jövőre automatikusan bekerülünk a fesztiválprogramba.


A magyar tánc helyzetére visszatérve – a 60-as 70-es években a Magyar Állami Operaház balettegyüttese a világ legjobbjai között volt. Ma viszont Magyarországot mindenhol Puskás Öcsivel és a gulyással teszik egyenlővé.

Bartók Béla Román népi táncok című műve hat tételből áll, az előadásodban pedig mind a hat tételre reflektálsz. Mennyiben lesz kötött és mennyiben improvizatív a koreográfia?

Oláh Dezső átiratában is rengeteg az improvizáció, így nehéz pontos koreográfiát készíteni. Mivel az előadáson a zenészek az egyes tételek között rögtönözni fognak, mi is így teszünk majd.

Mennyire volt merész Oláh Dezső az átirat elkészítésénél?

Az alcím Reflexió Bartók Béla Román népi táncok című művére. Dezső bátran nyúlt bele az eredeti anyagba, ezzel a saját véleményét képviseli Bartók művéről, nekem pedig a koreográfiám tükrözi a véleményem az ő átiratáról. A zenészek is mozgásban lesznek az előadás egyes részei alatt. A hat tétel egy közösségről szól és az azon belüli viszonyokról. Kirekesztés, elfogadás, elmúlás. Mi történik, ha valaki kilép ebből a közösségből? Az utolsó tétel egy játék, ahogyan az egész élet az. Merjünk játszani és merjünk élni! Ahogyan Bartók ment és összegyűjtötte a városok, falvak zenéit, az előadás is a közösségi élethelyzetekről szól. A virtuális világ elhatalmasodott rajtunk és szeretném megmutatni, hogy a közösségi lét mennyire hasznos tud lenni. Bár egy nyelvet beszélünk, mindenki lehet más véleményen egyetlen közösségen belül.

Mennyire engeded be a politikát az előadásaidba?

Nem politizálok.

Miért nem? A művészet dolga nem reflexió a minket körülvevő világra?

Ha elmész ma színházba, mindenütt a politikát nyomják a pofádba. Enélkül is tudjuk, hogy mi van. Természetesen hat rám az engem körülvevő világ, de nem látom értelmét a direkt politizálásnak.

Pedig művészként felelős vagy a tágabb közösséged tisztánlátásáért is. 

Mondj egy példát, ahol a közösség életében számottevő az egyén felelőssége.

A japán iskolákban a diákok osztják ki egymásnak az ételt, takarítják a folyosókat és a wc-t, így a közösségi életükben az egyén felelőssége súllyal bír.

Erről egy dolog jut eszembe. Volt egy táncművészeti konferencia, amin részt vettek vezető beosztású államtitkárok, politikusok, szakmai szervezetek igazgatói. Mint alkotó, beültem a leghátsó sorba, hogy meghallgassam a külföldi előadókat arról, hol hogyan zajlik a táncművészek átképzése. A megnyitón üdvözölték egymást a résztvevők, majd délelőtt tízkor a magyar delegáció tagjai, akiknek lehetőségük van pozitív változásokat elérni, felálltak és elmentek mondván, hogy más dolguk van. Egy ilyen helyzetben én mit tudok csinálni?

Ha már ott vagy, felállsz és megkéred őket, hogy maradjanak, mert az adóforintokból ezért fizetik őket.

Lehet, hogy ezt kellett volna tennem, de nem szeretek konfrontálódni. Kis hal vagyok ebben a kulturális tengerben, lehet véleményem, de a fiatalokat nem hallgatják meg, éreztetik, hogy az öregek jobban tudják. Míg korábban könnyebben érvényesült egy fiatal művész, ma kevésbé nyitottak a fiatalok és a másképp gondolkodók véleményére. A 90-es években az akkori fiatal koreográfus generáció tagjai hamarabb a csúcsra értek, mert nem volt más rajtuk kívül. Bármit csináltak, az újdonság erejével hatott. Ma ezt nehezebb elérni. Minden egyes premierrel a nulláról kell újrakezdenünk és bizonyítanunk, hogy érdemesek vagyunk a figyelemre.