A Montenegrói királyi színházzal közös produkció november 3-án és 4-én látható a Trafóban.

„Ez nem egy speciálisan montenegrói történet. Bár megemlítünk konkrét helyszíneket, még csak a Balkánhoz sem köthető kizárólagosan. A színészek által hozott élményanyagot, valamint a saját magyarországi és európai tapasztalataimat felhasználva egyfajta kelet-európaiságról, egy általános életérzésről mesélünk.
 
Az előadás közös alkotói munka eredménye. Felkínáltam helyzeteket és karaktereket, a színészek pedig improvizáltak. Az improvizációkat szerkesztettük, húztuk, átírtuk, majd bepróbáltuk. A színészeket arra biztattam, hogy a színházi ösztöneik helyett a konkrét szituációkra koncentráljanak, hogy a színházi klisék helyett, magukból építkezzenek, és éljék meg a saját belső történeteiket.
A színészek a saját nevüket használva játszanak, miközben nyilvánvalóan nem azonosíthatók egyik karakterrel sem. Nyolcan 25 különböző karaktert játszanak, a munkástól a miniszterig. Ezek egytől egyig komplex, reménnyel és szorongással teli figurák. Álmodoznak, terveket szőnek, miközben egyáltalán nem képesek fölmérni a valóságot. Nem bírnak megállni a saját lábukon, ezért mindannyian a másiktól várnak valamit, valami segítséget, valami megoldást, de végül mind egyedül maradnak a fájdalmukkal. Nagyon tudnak sírni és nevetni, épp csak tenni nem tesznek semmit, képtelenek valódi döntéseket hozni. A beszéd egyre inkább az önigazolás eszközévé válik. Egyre messzebb és messzebb kerülnek a valóságtól – és talán pont ettől nagyon is valóságosak. Mint egy Csehov-drámában. Bizonyos motívumokról eszünkbe juthat a Cseresznyéskert vagy Molnár Ferenc Liliomja.

A közös munka során mindig az ember törékenységére fókuszáltunk, és bíztunk abban, hogy az önreflexió erősebbé tesz minket. Számomra az a legfontosabb, hogy az előadás után beszélgetések induljanak azokról a témákról, amelyeket színpadra állítottunk.” (Schilling Árpád, rendező)

„Schilling színházi érdeklődésének középpontjában jelenleg egy dolog áll: a színész. Jelen esetben nem használ díszletet, jelmezt, még fényt sem. Csak a színész van, és a színészek által megmutatott történetek. Az improvizációk alapján szerkesztett szöveg, ami hétköznapiságával és keresetlenségével sajátos esztétikával bír. Az Ameddig a szem ellát esetében a színház varázsa nem a látványban, hanem a közös együttlétben keresendő. Schilling előadását nézni tudatos és aktív részvételt kíván.” (Bíró Bence, dramaturg)