Addig, amíg a Dupla szerető megmutatja belülről a női nemi szervet, főhősét, az egzaltált ex-modellt a jellegtelenség tartományába zárja.
Egészen egyedi az a szemléletmód, amellyel a francia François Ozon a filmjeit készíti: nála a szexualitás, méghozzá annak mindig valamiben és valamennyire kirívó példája központi helyet foglal el. Persze, megalapozatlan lenne azt állítani, hogy a jövőre harminc éve – kezdetben rövidfilmekkel – a pályán lévő alkotót készakarva csak a szexualitás vonzaná, de az biztos, a téma erőse meghatározza a filmjeit.
Noha, most kicsit bajban vagyok, mert az ötvenéves rendező legutóbbi műve, a Frantz eltér a szexus által határozottan kijelölt iránytól. Viszont a szokatlan módon fekete-fehérre forgatott, századelőn játszódó kosztümös történelmi dráma előtt közvetlenül bemutatott filmje, a 2014-es Az új barátnő már annál inkább Ozon-film: fiatal férfi főhőse özvegy családapaként sminkeli magát, női parókát és női ruhát hord. Amikor az új társa – méghozzá a néhai feleség barátnője – így nyit rá, nem csak őt, a nem túl edzett nézőt is feldúlja a látvány. Ez a munka közelebb áll a szex és gender témák szakavatottjához, új filmje, a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában bemutatkozott Dupla szerető pedig az utóbbi évek terméséből leginkább ezzel rokonítható.
Joyce Carol Oates kortárs amerikai szépíró álnéven publikált regénye, Az ikrek élete (mint több könyve, ez is Rosamond Smith néven került a könyvespolcokra) izgalmas alapanyagnak tűnik, mégis cselekményvezetése több mosolyfakasztó elemet cipel a vállán. Kezdjük ott, önmagában nehéz valóban komolyan venni egy olyan művet, amely egy fiatal nőről szól, aki egyik napról a másikra összejön a pszichiáterével, majd azután, hogy véletlenül meglesi egy másik nővel flörtölés közben, kiderül: annak az eltitkolt ikertestvérét látta. Az ikrek nem tartják egymással a kapcsolatot, viszont megszólalásig hasonlítanak egymásra, mindketten praktizáló elmebúvárok, méghozzá a francia fővárosban. Ozon jelentéktelen hősnője, Chloé kellően egzaltált karakter ahhoz, hogy elhiggye ezt a történetet, mi több: utána is járjon.
Ha valami, akkor az ikrek közötti hangsúlyos különbségek viszik le a filmet olyan tartományba, ahol komolyan megfordulhat a néző fejében, mégis, mire ült be. Chloé mindkét férfit potenciális páciensként keresi fel. Addig még az előzőbe, a kimért, halk szavú Paulba csendesen beleszeret, addig a másikat úgy keresi fel, hogy nem árulja el neki, hogy az ikertestvére élettársa. Nem kell hozzá sok, párja szöges ellentéteként arcátlanul, durván és szexuálisan túlfűtöttként viselkedő Louis iránt is hamar elkezd vonzódni. Noha a két ellenpólus a férfitípusok két végpontjaként is meghatározható, inkább nevetséges az, ahogyan az egyik férfi szolid távolságot tart Chloé macskájától, a hálószobában pedig a hétköznapi szeretkezés élményét kínálja, míg a testvér imádja a behemót nagy macskákat, és azzal próbálja meg felszabadítani az érzelmileg sérült kezeltjét, hogy belökdösi a rendelői hálószobájába, hogy ott intenzív szexuális kalandokban részesítse.
Ozon az erotikát, amelynek rá jellemző ábrázolását ebben a filmben a holland Paul Verhoeven Elemi ösztönt és Elle-t is felvonultató életművének sajátos jellegével ötvözi, tudatosan tartja a kezében. A Dupla szerető jeleneteiben a szexualitás ábrázolása nem kiszámítható, egyáltalán nem unalmas. A film egyik nyitóképe vizuálisan is szép, Manu Dacosse lencséje az ex-modell hősnő szemét mossa össze a vaginájával – ez egészen eredeti, akárcsak a szürrealitásba csúszó álomjelenet, ami sajnos újra a bohózat irányába tereli a filmet. Van a filmnek egy jelenete, amelyben a nő egyik régi álma, történetesen az, hogy a férjét egy műpénisz segítségével hátulról megtámogassa, valahára teljesül. Nagyjából egyórányi játékidő után nem lehet nem arra asszociálni, hogy a rendező ezzel kicsit azt implikálja, a néző nem csupán a moziélmény befogadója, hanem éppolyan kiszolgáltatott, mint a férfi karakter. A thrillerbe hajló – nem sokat kínáló – cselekmény egy ütős színészi alakítással áthidalható lett volna, de Marine Vacth mindent gondosan lerombol abból, amit a rendező korábbi filmje, a Fiatal és gyönyörű finoman árnyalt, hús-vér címszereplőjeként elért. Huszonegy évesen eljátszotta a tizenhét évesen a prostitúciót kényszer nélkül választó hamvas szépséget, Isabelle-t, viszont a Dupla szerető Chloéja ijesztően más: kifejezéstelen arcmunkája és bosszantó, suttogó hangja tökéletesen példázza a rossz alakítást. (Ugyanakkor, amíg az életben is modellként pályát kezdő Vacth valóban igéző jelenség, addig ebben a filmben férfiasan rövid hajjal, meghökkentően soványan nehezen építhetné a csinos imágóját.) Jérémie Renier karakterei (Paul/Louis), ahogyan arról szóltam, nem kidolgozottak, a szereplőgárda a nemzetközi rivaldafény egykori kedvence, Jacqueline Bisset (komolyabb szerepe van, mint az a felbukkanásakor sejthető) miatt sem emlékezetes.
Úgy tűnik, François Ozon nem akart túlságosan mély tartalmat tölteni a filmjébe, az egykori merész szerzői filmes nem vezeti le a történetet hihető lelki okokra, a befejezés pedig egyenesen katasztrofális. Ha már valami miatt gondolkozik az ember a Dupla szeretőn, az csakis a tükrök erős szimbolikája, vagy a vaginát belülről mutató kamera emléke lehet.
