David Verberckt a rohingyákat sujtó tragédiára próbálja felhívni a világ figyelmét róluk készült munkáival. Interjú a Budapesten élő belga fotóssal.

Évek óta a magyar fővárosban él. Miért döntött úgy, hogy ide költözik? Itt könnyebb dolgoznia, mint más országban?

A budapesti tartózkodásomnak személyes okai vannak, különben Budapest egy nagyon kellemes és összetett város. Másrészt nem sok időt töltök itt, gyakran vagyok külföldön. A munkáim szempontjából nem igazán számít, hol élek. Bár a munkáim mostanában főleg Ázsiához kötődnek, így később valószínűleg több értelme lesz Ázsiában élnem, mint itt, Európában.

Általában fekete-fehér képeket csinál. Miért választotta ezt a módszert?

Annak idején főleg fekete-fehér filmet használtam, digitálissal folytattam, bár valamikor színessel is dolgozom. Habár a fekete-fehéret jobban szeretem, mert kevesebbet von el a témából vagy a fotó tárgyából, és mélyebb érzelmeket vált ki a nézőből.

A szakmaiság vagy a kép története élvez prioritást, amikor válogat a képek között?

Azt mondanám, hogy megszerkeszteni és kiválasztani azokat a fotókat, amik kiadják a történetet, amit szeretnék, nagy feladattal és kihívással jár együtt. Néha szeretem a külső hatást, de végső soron a valódi történetet és érzelmet akarom megmutatni, fontos, hogy az legyen a döntő. Igyekszem nem aggódni a technikai szempontok miatt, mert úgy vélem, azokkal inkább a rögzítés során kell foglalkozni, és kevésbé az utógondozás alatt.

Jelenleg etnikai tisztogatás zajlik Mianmarban az ott élő rohingyákkal szemben. A fotói felhívhatják a világ figyelmét az ottani problémákra?

Az elmúlt huszonöt évben kerültem közel a szörnyű csapásoknak kitett rohingyákhoz. Megismertem más fotósok munkáit 1992-ből, a rohingyák első nagy exudosának idejéből Burmától Bangladesig. A kilencvenes években az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezettel is dolgoztam, nagyon is tisztában voltam ezzel a több évtizede tartó humanitárius krízissel, amely az elmúlt évtizedekben brutális etnikai tisztogatással párosult. Mialatt csináltam más fényképeket 2014-ben Bangladesben, elkezdtem meglátogatni a területet, ahol a rohingyák táborokban éltek. Elhatároztam, hogy megpróbálom dokumentálni a küzdelmeiket Mianmarban és Bangladesben. Mióta főleg ezekkel a témákkal, krízishelyzetekkel foglalkozom, sokat vagyok Bangladesben, Mianmarban és más országokban, ahova elmenekültek vagy ahol menedékjogot kértek, mint India, Malajzia, Thaiföld, Indonézia, Pakisztán, Japán és Dubai. Túl a munkámon megpróbálok többet tenni az ügy érdekében, kiállításokon keresztül, valamint az Európában és Ázsiában tartott konferenciákon való megjelenésemmel.

Várható segítség Európától vagy az Egyesült Államoktól?

Nem valószínű. Minden eddigi, Miramarral szembeni szankciót az Egyesült Államok és az Európai Unió 2015-ben megszüntetett. Miramar jelenleg egy hatalmas piac sok gazdasági potenciállal és gáztartalékkal. Kína, India, az EU és az USA mind részesedni akarnak ebből. Az emberi jogokat a szőnyeg alá söprik. Ami most folyik, az a valaha volt egyik legbrutálisabb és leghosszabb ideje tartó etnikai tisztogatás, ami egyszerűen a valaha volt legnagyobb menekülthullámot jelenti (500 ezer ember 5 hét alatt) a 1994-es ruandai népírtás óta. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának, az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak a reakciója nagyon visszafogott, azt mondhatjuk szinte, hogy nem is létezik.

A világ lényegében tartózkodik, mint Yemen, Szíria, Ruanda és Bosznia esetében, habár jól van tájékoztatva arról, hogy mi történik a helyszínen.

„Az elmondhatatlan történetek érdekelnek.” Mondta. Hamarosan Szomáliába és Bangladesbe utazik.

Bangladesben folytatni fogom a munkát a rohingyákról. Szomáliába azért megyek, hogy elkezdjem a fotózást a migrációról, a klímaváltozásról és az aszályról.

Ha egy fiatal fotós tanácsot kérne Öntől a fotózás kapcsán, mit mondana neki?

Menjen, és fotózza azt, ami fontos neki. A kommunikáció és a kifejezés egy lehetséges útjaként használja ezt. És a legfontosabb: soha ne hagyja abba.