Kele Fodor Ákos színes és izgalmas figurája a kortárs magyar irodalomnak. Legújabb könyve is merőben más, szokatlan és meglepő. Erről, cigány mesékről és tanításról is kérdeztük a szerzőt.
Idén jelent meg az Echolália, ami ha szabad így fogalmaznom, a formabontás magasiskolája, mindenesetre meglehetősen ritka az ilyen típusú kötet itthon. Elmondanád, miről is van szó?
Ez egy irodalomközpontú multimédia-mű: egy vizuálisköltészeti művészkönyv és egy verses elektronikus-zenei album együttese. Egy 15 fős team munkája, melynek ötletgazdája és vezető szerzője vagyok. Nem formabontó amúgy, hisz papírkönyv és bakelitlemez. Egyszerűen csak nem csinált még ilyet Magyarországon senki.
Milyen előzményekkel-gyökerekkel rendelkezik a kötet?
A személyes forrásai, hogy tini koromban grafikusnak készültem, de amikor mégis inkább írásra adtam a fejem, továbbra is izgatott a grafikai szép: kalligrfikusan jegyeztem le a verseim, kalligrammákat is firkáltam stb. Erről nem tudtam lemondani, ezért az első verskötetem, a Textolátria is tartalmazott négy vizuális költeményt. A szintlépést az hozta el, hogy beláttam, hiába jó a szemem és ügyes a kezem, igazi szakemberre kell bízni a tervezést. Innen indult, hogy alkotótársakat vonok be a mű létrehozásába.
Ami az irodalomtörténeti gyökereket illeti, a szerző önképe torz lehet ugyan, de talán mégsem érdektelen: én nem az avantgárdban látom a fontosabb elődeimet, hanem a középkori és a barokk kori vizuális költészeti formák és eszmények határoznak meg.
Eljutottunk oda, hogy a hétköznapi verseskötetek már nem elégítik ki az olvasót? Valami több kell?
Külön szaktudomány az olvasói preferenciák kutatása, tehát fantáziáim vannak csupán, ezért ezekre nem is támaszkodom. Ehelyett abból indultam ki, hogy íráskor bennem erős volt valamiféle szinesztézikus megformálásra való késztetés. Mivel a betű egy grafikai elem, a versem miért ne legyen igazán grafikai? Ha pedig az előtérbe tolakszik a képi hordozó, miért hagyjam cserben az orális költészetet és az auditív befogadást? Ha a kortárs költészettel való kapcsolatát tekintve páriaszerepben van a hazai elektronikus zene, miért ne fogalmazzak kísérleti technóban? A művészet alapvető létmódja a poliperceptualitás, ezért nincs szó semmi „több”-ről. Éppenséggel a „nem kevesebb” érdekel.
Játsszunk egy kicsit. Tegyük fel, van még ember száz-kétszáz év múlva. Hogyan képzeled el a jövő versesköteteit?
A5/B5, matt ofszet papír, 1+1 szín nyomás, ragasztókötés, csúnya borító. Semmilyen jelenség nem indokolja, hogy mást gondoljak. Esetleg valószínűbb, hogy nem lesznek verseskötetek.
Több helyen olvashatóak a cigánymeséid, jövőre pedig egy könyv is várható belőlük. Hogyan találtál rá erre a műfajra, újabb kísérletről van szó, vagy ennél személyesebb okokra vezethető vissza az ötlet?
Több éven át voltam az Erdélyi Vándorszínház írója. A commedia dell'arte volt a központi műfajunk, ebben sztereotipikus figurákat jelenítettünk meg: vén kujon, bolond szolga, részeges pap, cigány jósnő stb. Aztán négy évvel ezelőtt rábukkantam egy Jókainál, Weöresnél és Határ Győzőnél előforduló, rejtélyes figurára, a cigány hóhérra. Ennél a pontnál szükséges volt mélyebbre merülni a kutatásban. Közben egy másik darab is született, melyben már több és több hiteles néprajzi elemen alapuló, árnyaltabb cigány figura szerepelt. Ekkorra már beleszerettem a cigány folklórjavakba, és azt is észrevettem, rengeteg olyan mitikus történettöredék, hiedelem és babonacselekvés létezik, ami nagyon meseszerű, de a cigányság nem örökítette tovább a saját mesélési kultúrájában, ezért pusztán XIX. századi etnográfiákban találhatók meg. Ezekből a Grimm-fivérekhez hasonlóan meséket kezdtem írni, amire alkotói ösztöndíjat is kaptam. Ezek a mesék – mivel régen eredetileg felnőttek meséltek felnőtteknek – sötét tónusúak, nem ritkán egészen horrorisztikusak is. De ez nem zsánerválasztás részemről, hanem a néprajzi anyag jellegéből fakad. Tehát személyes érdeklődés miatt kezdtem el írni, de természetesen egy kísérlet is: miként lehet etnográfiailag hiteles népmeséket írni? (Így nevezem őket: "cigány újmesék") Nagyon izgalmas kihívás, hisz ezer meg ezer ponton alaposan mérlegelnem kellett, hogy a tényanyaghoz nem tesz-e hozzá túlságosan sokat a képzeletem. Volt, hogy napokig tipródtam egy-egy mese alaptörténetének összetevői fölött. Hogy eléggé indokoltak-e. Bár lesznek bennük olyan pontok, ahol romológusok felszisszennek majd, de amikor ilyeneket elkövettem, nagyon alaposan, felelősségteljesen átgondoltam.
A cigány újmesék esetében karriervisszalépés lenne, ha hagyományos könyvet adnék ki, és mivel a munkásságomban központi helyet foglal el a vizualitás, ez a könyv a külalakját tekintve is egyedi lesz a magyar könyvkultúrában, de erről többet nem szeretnék most elárulni.
Az oktatásból valahogy kimaradtak a cigánytörténetek, pedig nagyon sok minden megtudható belőlük a cigányságról, túl a hagyományokon és a szokásokon. Pótolni kellene?
Mint megannyi mindent – persze. Az etnográfiai és történeti szakirodalom, valamint a meséket tartalmazó források kutatásában az volt a legdöbbenetesebb, hogy SEMMI NEM IGAZ ABBÓL, AMIT A CIGÁNYSÁG TÖRTÉNETÉRŐL ÉS KULTÚRÁJÁRÓL TUDNI VÉLTEM. Semmi. Nulla. És valószínűleg az emberek többsége ugyanígy van ezzel. És nem csak arról van szó, hogy természetesen sokkal gazdagabb a reméltnél (ez minden népi élet kutatásánál kibukik), hanem minden máshogyan volt, mint azt gondoltam. Az elfeledett és (sokáig) el nem ismert roma holokauszt a legtökéletesebb történeti metaforája ennek az egésznek.
Tanítottál is. Mennyire népszerű az iskolában az irodalom, mennyire tehető népszerűvé a kortárs irodalom? Ha jól tudom, a tanításban sem hagyott hidegen az újítói szándék.
Tanítottam, bár legtöbbet filozófiatanárként. Próbáltam propagálni egy-egy irodalmi művet, de ennek az oldalról bekiabálásnak nem tudom, lett-e tényleges haszna. Viszont később kreaítívírás-foglalkozássorozatot is tartottam, illetve kidolgoztam egy workshopot, ezzel meg is hívnak időről időre, ez a Wersrontó Workshop, a diákok nagyon szokták élvezni. Rendhagyó munkaformákkal természetesen nagyon népszerűvé tehető a kortárs irodalom – már ha nem népszerű már eleve. A könnyűzenei dalszövegekre és a slamre gondolok például. A helyzet nem tragikus tehát, csak kissé siralmas. Lám, én is elhagytam a pályát! Sok nálam kitartóbb, jógyakorlat-fejlesztő pedagóguskolléga kellene!
Most, hogy ennyi műfajban kipróbáltad magad, mint micsoda tekintesz magadra? Író? Költő? Meseíró? Ki ez a Kele Fodor Ákos?
A vesémbe látsz: küzdök, hogy melyik a találóbb. Néha a precizitás kedvéért megeresztek egy "intermediális író"-t, de a következő pillanatban már szégyenkezek a kifejezés sznob mesterkéltségén. De ha nem a kifejezések az érdekesek, akkor úgy írnám körül ezt a Kele Fodor Ákost, hogy az, aki nem egyéni hang kidolgozásával végzi a self brandinget, hanem a szerző "homlokzatát" az újabb és újabb, mások által még sosem művelt műformák keresése és létrehozása építi ki. Drámaírói munkásságomban is nemlétező műfajokat alkottam meg: a misztérium dell'artét és a fekete (vagyis tragikus) daljátékot; a költészetben pedig a "líraudiót".
