Négy éve tiszta, ugyanakkor magáról csak józanodó függőként beszél. A Megálló Csoport egyik segítőjével, Végh Robival beszélgettünk.

A szociális munkás figyelme affelé fordul, akinek erre a leginkább szüksége van. A kliens felé. Végh Robi, szociális munkás egy félmondatával eltörli azt a határvonalat, ami a szakembert és a klienst elválasztja egymástól. Látássérültként, felépülő szenvedélybetegként és gyakorló szociális munkásként telnek mindennapjai. Az önként vállalt terápia és az egyetemi jegyzetek egyaránt arra tanították, hogy hogyan lehet mindezt „véghrobisan” jól csinálni.

Akár egy romkocsmában is ülhetnénk, körülöttünk vibráló színek és szemet gyönyörködtető szabálytalanság.  Mellettünk raklapokból készült bútorok, egy ilyen padra ül le Robi is, aki szociális munkásként dolgozik itt. Ebben a helyiségben zajlik általában az  adminisztráció és itt sodorja a dohányt már-már szertartásosan egy-egy cigiszünet előtt. A szenvedélybetegeket rehabilitáló Megálló Csoport Alapítvány irodájában ülünk, ami csak látszólag emlékeztet a romkocsmákra. Pont az alkohol és a drogok nem kapnak ide belépőt, de nyitva áll az ajtó minden más előtt, és mindeki előtt, aki más. Talán Robi is más. Talán Robi is ugyanolyan, mint itt sokan mások...

Ki Végh Robi? Mit tartanál az öt legontosabb információnak önmagaddal kapcsolatban?

Végh Robi? Hm...ember. Fiatal. Törekvő. Kitartó. És most elgondolkodó. Talán ez lehet a válaszom.

A Megálló Csoport Alapítványnál dolgozol, ahol szenvedélybeteg fiatalok terápiája zajlik. Mivel foglalkozol pontosan?

A Megállóban terápiás segítőként dolgozom. Ez gyakorlatilag a szociális munkát fedi le. Most végzek az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetemen felekezeti szociális munkás szakon. Itt ugyanazt a munkakört látom el, mint a kollégáim. Ami talán a legjelentősebb az én munkámban, az a csoportban való együttgondolkodás és az egyéni esetkezelés a fiatal terápiásokkal. És persze mindezzel jár az adminisztratív tevékenység. És azt gondolom, hogy része vagyok a Megálló életének és a Megálló is része az én életemnek. Ez valahogy nem válik ketté. Amikor bejövök ide, olyan, mintha hazaérnék, mert nagyon sok kapcsolódásom van a Megálló Házhoz.

Mi ez a kapcsolódás? Mikor és hogyan kezdődött a Te történeted a Megállóban?

Az én történetem 2012 tavaszán kezdődött. Azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek, ezt is tanultam, de ez csak megerősödött itt. A szerhasználat része volt az életemnek, és egyszer pont egy használat kapcsán megnéztem a Megállóról készült dokumentumfilmet. Be voltam állva. Van egy testvérem, akinek szintén vannak, vagy voltak szerhasználati problémái, vele jöttem be először ide. Nem azért, mintha én bármire is motivált lettem volna...arra, hogy le akarnék állni, vagy egyebek. Azt sem tudtam – vagyis éreztem, de nem tudatosítottam magamban –, hogy volna problémám a szerhasználattal. Szóval bejöttem ide, és a későbbi segítőm ült le velem, amíg vártam, miközben a testvérem bent ült egy csoporton. Tök jó volt bejönni, mert addig sem magamat pörgettem, vagy ültem otthon. Ittam útközben egy piát vagy kettőt, és bazsalyogtam itt, hogy világot látok, meg ez-az-amaz, mert vidékről utaztam ide. Szóval beszélgettem a későbbi segítőmmel, ő kérdezte, hogy hogy vagyok, használok-e valamit, ez okoz-e problémát. Egyébként nagyon ügyesen kérdezett, megosztott magáról, és szép, indirekt kérdésekkel talált meg. Legközelebb, mikor jöttem, azt mondta, jó lenne, ha bemennék csoportra. Én pedig mondtam, hogy nem akarom sikertelen drogosoknak a történetetit hallgatni, mert van elég probléma az életemben. Ő mondta, hogy pont ezért kéne bemennem. Talán itt indult el minden. Ez nem úgy történt, hogy bejöttem és felépültem azonnal, hanem volt elég sok vargabetű ebben a történetben. De most azt tudom mondani, hogy négy éve vagyok tiszta és remélhetőleg józanodó függő.  Ezalatt az idő alatt rengeteg minden történt. Említettem az egyetemet, itt dolgozom segítőként. Ez egy egészen más élet, tanulok felelősséget vállalni.

Mit képviselsz segítőként? Milyen segítő vagy?

Ha terápiás lennék itt, akkor nagyon utálnám magam. Szeretem kiugrasztani a nyulat a bokorból,  időnként elég konfrontatív tudok lenni. Ahogy itt a fiatalok mondani szokták: „felkérdezni” őket. Ez azért van így, mert nekem is ez működött. Emlékszem, hogy ültem bent egy csoporton az egyik visszaesésemet követően. Elmondtam, hogy mindenki hibás azért, hogy én visszaestem, milyen nagyon nehéz az én életem. És a csoportvezető annyit fűzött a monológomhoz, hogy köszöni amit elmondtam, de meddig szeretném még képviselni ezt a nyomorúság-bizniszt?! Szerinte amit lehetett, azt én már fölraktam erre. Borzasztóan megsértődtam, nagyon megbántott. Látássérült vagyok, és én arra gondoltam, arra akartam gondolni, hogy nyilván én itt manipulálok a vakságommal. Ami gyakorlatilag kimondva-kimondatlanul így is volt. De valójában tényleg nagyon tudtam magamat sajnálni és sajnáltatni. Vagy elfogadtatni az én „nagyon nehéz” sorsomat más emberekkel. Akkor én ezt így éltem meg, de látok annyi mindent és tapasztaltam annyi mindent, hogy tudok hálás lenni azért a nyolc ezrelékért is, ami a látásomból van. Szóval milyen vagyok én itt?! Vagyok ilyen: konfrontatív. Igyekszem ezt mindig úgy csinálni, hogy ne ártsak. Azért az fontos, hogy az etikai elveket betartsam. De nem is etikai elvek ezek, inkább emberi normák, érzések. Én azért vagyok itt, hogy átadjak valamit magamból. Ez nem valami magasztos küldetéstudat. Hanem az, hogy van ezerféle döntés, de van egy ezeregyedik is, és nézzük meg, hogy ez hogyan tud működni. Ha ez valakihez elér, és elindul egy folyamat, akkor azt gondolom, hogy megérte ez az egész út és van értelme bejönnöm. Ilyen vagyok.

Említetted a nyomorúság-bizniszt. Ha a saját történetedből indulsz ki, a szerhasználatban hol jut szerephez a nyomorúság-biznisz?

Azt gondolom, hogy a szerhasználat alapját képezi. A cuccozás azt adta meg nekem egy darabig, amit szer nélkül nem tudtam elérni. Feldobódtam, nem szorongtam, sokkal vagányabb, bátrabb, bevállalósabb voltam. Egy idő után a szer hiánya felerősítette bennem a vélt vagy valós sérelmeket, félelmeket, és minden egyebet, ami a személyiségemre romboló hatással volt. És ezt hozta elő, tudtam szidni az orvosokat, tudtam szidni a speciális iskola dolgozóit, tudtam szidni a szüleimet, akik amúgy mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobb nevelésben részesüljek. Tehát mindenkit tudtam szidni magam körül. Egyszer azt mondta egy pultos, hogy ez lesz az én sorsom. Hogy ülni fogok egy krimóban, várom, hogy leesik egy-két morzsa és valaki meghívjon egy-két italra. Ő úgy látta, hogy ez lesz az én utam. És volt időszak, amikor ezt elhittem: ez az amit tudok, és valószínűleg ez így is van. Ha ezzel az érzéstartománnyal ébredtem fel – mert a lefekvésre nagyon sok esetben nem is emlékszem – akkor ez van, nincs mit tenni. „Na, megint bemutattad, hogy mit tudsz, Robi, összeestél itt-ott-amott, bunkó voltál ezzel-azzal. Nem sok mindent ér ez, amit csinálsz, meg hát te sem” – mondtam magamnak. Ez van, mit csináljunk? Gondolkodjunk, hogy mit lehetne ezen változtatni? Nem, elmegyek iszom valamit vagy használok mást, hátha egy picivel könnyebb lesz. Szóval azt gondolom, hogy ez a nyomorúság-biznisz nemcsak az én esetemben működik. Az én sztorimban ez ráhúzható a látássérülésre, de a szenvedélybetegség megélésében kulcsfontosságú. Az önsajnálat az egyik legerősebb olyan érzés, amivel bántani tudom magam. Olyan érzés, aminek mindkét végpontja rossz, ebből nagyon sok jó nem kerekedhet ki.

Hogyan lehet az önsajnálat lápos vidékéről odébbállni? A saját történetedből kiindulva vagy mások történetét látván mit gondolsz?

Fontos nekem a mai napig is, hogy elhiggyem, képes vagyok dolgokra. Képes vagyok gyakorlatilag bármire, ha veszem a fáradtságot, hogy megtanuljam. Vagy ha nem tudom megtanulni, akkor kérek segítséget. Ez az, amit megadhat a terápiás közösség vagy bármilyen önsegítő közösség. Nekem is, meg más függőknek is. Meg lehet találni azt a sorsazonos közösséget, ahol hasonló problémával élő emberek azt tudják mondani, hogy „aha, én is voltam hasonló cipőben, de így meg úgy ki tudtam lépni ebből a helyzetből”. Ezek az aprónak tűnő dolgok kaphatnak a felépülésben nagy szerepet. Ha annyi alázatot engedek meg magamnak, hogy felemeljem a telefont... Ez sokszor nem könnyű. Olyan bagetell dolgokat is fel tudtam nagyítani – néha még most is –, hogy ezt el sem tudtam képzelni, de most mégis megteszem, és felemelem a telefont és elmondom valakinek. Ez van. Ha más nem, akkor egy jót nevetünk rajta. Ez annak a megélése, hogy képes vagyok sok mindenre, vagy képessé tehetem magam dolgokra. A Megálló terápiásai, ha jól élnek a lehetőséggel, ha jó irányba néznek időközönként, akkor el tudnak érni egy csomó mindent, ami tényleg ott van előttük, csak nem veszik észre. Pontosan emiatt a szemellenző miatt, ami az önsajnálatnak tudható be. És talán sablonosnak hangzik, de igaz, hogy fontos a hála megélése. Már tartott a felépülésem és kaptam egy hívást még az előző munkahelyemen, ahol megbíztak egy elég komplex feladattal. És letettem a telefont és arra gondoltam: tényleg ez megtörténik?! Kinek köszönhetem? Éreztem benne a részem, de nem azt, hogy igen, ez is megvan. Hanem azt, hogy ezek az emberek rám gondoltak: nézzük meg, hogy Robit hogy tudjuk bevonni egy másik feladatba. És ugyanez történik itt is. A terápiában és később is, a mai napig is. Segítő vagyok itt, és érzem azt a bizalmat, amit megkapok minden egyes nap. És fontos nekem, hogy ezt megéljem. És az élet egyéb területein is, ha megtörténik – márpedig megtörténik – akkor tudok hálás lenni másoknak is. Ezáltal magamnak is. Az önsajnálattal szemben ez jó lehet.

A Megálló meglehetősen demokratikus légkört teremtett, nincs szigorú hierarchia. Mégis hol válik ketté a kliens és a segítő szerepe? És hol ér öszze?

Nekem fontos, hogy ha csoportvezetőként beülök egy önismereti csoportba, akkor úgy mutatkozzak be, hogy „Robi vagyok, függő”. Azáltal, hogy függőként azonosítom magam, sorsazonosságot vállalok azokkal, akikkel együtt vagyok. Egyébként is, de ez egyfajta érzékeltetése is ennek a sorsazonosságnak. Függő vagyok, x ideje nem használtam, és például ma nehéz érzésekkel jöttem be a csoportra, mert nem aludtam, vagy nagyon kellett rohannom.  Ebben a vonatkozásban nincs sok különbség abban, hogy terápiás vagy, vagy segítő. Talán amikor ketté válik ez, az azért van, mert a tapasztalati megélésen túl ez egy szakma. Tanulunk olyan fogásokat és technikákat, amelyekkel tudjuk, hogy célzottan miként lehet segíteni. Van egyfajta elméleti háttere is ennek, és ezt megpróbáljuk átültetni a gyakorlatba.

A Megállóban a dolgozók megnevezésére az a fogalom honosult meg, hogy „segítő”. Ez szinonimája a szociális munkásnak? A szociális munkás minden esetben egyenlő a segítővel?

Itt úgy hívnak bennünket, hogy segítőpár. Ha valakivel párban dolgozom, nem azt mondom, hogy „gyere, esetet kezelünk, mert te vagy az eset”, hanem azt, hogy „gyere, egyénizzünk”. Vagy ő mondja azt, hogy „gyere, beszéljük, egyénizzünk”, hiszen ez az ő egyéni megéléseinek a megosztásáról szól. Én ezt végighallgatom, és van, hogy reflektálok rá. Szerintem a segítő és a szocmunkás fogalma összeér. Mert azok vagyunk, szocmunkások vagyunk. Hogy valaki tanult vagy tapasztalati segítő, az egy idő után mindegy is. Sokféleképp látunk dolgokat. Nekem jó, hogy olyan kollégáim is vannak, akik nem szerfüggők, hanem megcsináltak egy sulit. És olyan olvasatot adnak, amire én esetleg nem gondolok. Meglátnak valami mást, ami nekem nem jutott eszembe.

Szerinted a függőségben való érintettség és a felépülés saját élménye jó segítővé tesz valakit? Ez garancia arra, hogy valaki hatékony segítővé váljon?

Nem garancia. Csomó felépülőt ismerek, akit nem feltétlenül tudok elképzelni segítőként egy terápiás folyamatban. Jó emberek, de nincsenek meg azok a kvalitásai, amik ehhez a munkához kellenek. De magamról tudok elsősorban beszélni, szerintem engem hitelesebbé tesz, hogy használtam. Tudom, milyen érzés, amikor a fiatal a szerhasználatából adódó bűntudatáról mesél. És hogy ennek következményeivel hogyan nézhet szembe, erről tudok beszélni. Azért, mert átéltem. Plusz a látássérülésem szerintem ebben az esetben előny. Ezt jól tudom itt használni a munkámban. Ha valakit nem ver agyon a felépülési motiváció, és mégis megkérem, hogy figyelj, segíts már nekem ezt vagy azt elérni, akkor oda fogja adni. És kérdez, hogy egyébként hogyan öltözöm, és elindul egy interakció. Ami valamire jó lehet, ez hasznos neki is, meg nekem is. Ő talán megtapasztalja, hogy másként látok és ez bizonyos megéléseket megváltoztat körülöttem, de ugyanúgy nevetek, sírok és csinálok bármit, mint ő. Ezt egy plusznak tartom.

Ha nem segítő lennél, akkor mi lennél?

Kliens! (nevet) Nem...nem tudom. Érdekes kérdés. Még terápiában voltam, mikor a segítőpárom szólt, hogy szeretné, ha megnéznék egy lehetőséget. Egy képzés volt, közösségfejlesztő mentornak képeztek a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél. Tőlük is rengeteget kaptam, ott kezdődött a segítés megélése. Persze más keretrendszerben, más klientúrával, más képesítéssel. Minden teljesen más volt, de ez ott indult el. Mi lett volna, ha..., hát nem is tudom. Mondjam, hogy motoros rendőr lettem volna? (nevet) Nem, mert ahhoz meg látni kell.

Van bármiféle tapintatoskodás, finomkodás, amikor a látássérüléseddel kapcsolatban kérdeznek? Tapasztalsz ilyesmit?

Nem, nincs. Ez nem jellemző. Aki bejön ide, az valamit szeretne. Lehet, hogy csak egy pohár teát, vagy dumálni három mondatot. De ha bejön, valamiféle bizalma van a ház felé. És azt gondolom, hogy valamiféle bizalma van felém is. Szoktak erről kérdezni. Sok mindenről beszélünk itt, sokkal kényesebb kérdésekről is akár. Én nem érzem azt, hogy finomkodnának. Velem lehet poénkodni is erről. Ez a kapcsolat arról szól nekem, hogy egymásnak segítünk. Az oké, hogy a kliens terápiában van, de egy csomó mindent tanulok tőle. Azáltal, hogy együtt tudok érezni vele, én is fejlődök. És tanulok, hogy egy másik terápiásnál mit csinálnék másként. Vagy mi az amire figyelnem kell. Bár ez már nem tartozik szorosan a kérdéshez. Apró ügyetlenségek azért vannak, de ezeben én is ugyanannyira benne vagyok. Vannak mókás történetek.

Fog változni valami akkor, amikor kézbe veszed a diplomádat?

Nem, nem hiszem. Vagyis részben igen. A családomnak ez nagy öröm lesz. Másrészt én leszek az első diplomás a családban és jó, hogy a társadalmi mobilitás nemcsak egy frázis, hanem megvalósítható dolog. És hát ez egy megtisztelő elismerése lesz annak, amit eddig tanultam. Itt, a Megállóban pedig folytatódik minden tovább.