16 évvel a premier után ismét nagyvásznon látható Török Feri legendás elsőfilmje, a Moszkva tér. Különleges mozi ez még mindig – és nem csak azért, amiért a legtöbbször emlegetjük.
Az se semmi persze, ami miatt sokszor előjön: hogy a rendszerváltásról szól, pontosabban arról, ahogy ez elkezdődött a háttérben, elöl meg a gimnazisták, tételhúzás, vonatozás a zavarosban nyugatra, első szerelem, kiacsöcsazanagyimre, a csalamádé kidobálása a hamburgerből, Boci mama sokat jelentő cigarettázása, miközben az újratemetést nézi a tévében. Ez mind fontos, jó is, hát meg előtte, utána se nagyon készültek erről játékfilmek, pontosabban olyanok, amelyek nem valami ideológiailag szépen és irányítottan rendbe rakott szemszögből utaztattak volna vissza a múltba, abba, ami azért a jelenünk keserűségét is eléggé meghatározza. Na de itt van az is, ami szerintem valamivel fontosabb. Hogy a Moszkva tér klasszikus „Így jöttem” film, s amikor nézi az ember, az lehet az érzése, hogy ő is úgy, de úgy elmondaná, honnan és hogyan jött oda, ahol most van.
Nagy dolog persze, hát mi van akkor, mindenkinek vannak történetei: ki volt a suliban a legnagyobb segg, kit szeretett volna először lesmárolni és miért az tette meg (helyette), aki végül megtette – milyen nadrágban járt a tesitanár, mikor mondta először az apja, hogy te reménytelen vagy fiam, s mi szólt eközben a rádióban. Mindenki felnőtt valahogy. S miért ne lehetne ezekből a nem nagy dolgokból legalább kettővel több filmet forgatni, mint ez az egy Moszkva tér?
Hiányoznak itthonról a coming-of-age filmek, pedig kellenének, de sajnos mindenki nagyot akar fogni, s azzal akar messzire eljutni, jobban mondva, a legtöbben így szeretnének. Aztán, tessék megnézni a másik, fiatalabb ritka madarat, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, hát az is miről szól? Hogy milyen ma fiatalnak lenni, marhaságokat csinálni, belesüppedni abba, amiből néha nem is akarunk kilátni. Vannak ennél fontosabb ügyek? Jó, biztos vannak, de a felnövéstörténetek után kezdődik szinte az összes.
A Moszkva tér elsősorban azért nagy film nekem, mert nem csak történelmi lenyomat, kvázi nosztalgiafilm, hanem bizony meri vállalni a legelső gondolatot, ami a legtöbb emberben benne van. A közhelyet, hogy az életünk egy film, s mivel a legtöbbször azért nem vagyunk annyira különlegesek, hogy másnak ne lenne ismerős, ezért hát valahol felemelő is, hogy jé, hát ők is ott ették a kiflit a hídon hajnalban, valamennyire pont úgy, ahogy mi csináltuk a faluban a diszkó után, s ugyanolyan fontos marhaságokat dumáltunk össze mindannyian. Jé, ő is reménytelenül szerelmes volt egy csajba, aztán ment utána, a legjobb haverja persze pont akkor keverte bajba, amikor baromira nem kellett volna. Mi is leszartuk, ami a világunkon kívül zajlott, legalábbis akkor úgy láttuk, aztán persze kiderült, mert mindig kiderül, hogy ugyanúgy a részese voltunk, mint azok, akik így is érezték. Alakítottuk mi is, a magunk módján.
Mert ha visszanézzük, onnan már nem kicsik lesznek ezek a filmek, hanem nagyon is nagyok. Mindenki állt valami óra alatt, hogy aztán menjen bulizni, vagy valahova szétszóródni, hogy jó esetben újból összeálljon – mint a múltunk, egyetlen képpé, akik mi voltunk. Petya, Kigler, Rojál, Zsófi. Nem kellett ahhoz a rendszerváltás környékén érettségizni, hogy ismerősek legyenek ők. Nem kell ahhoz bizonyos generációhoz tartozni.
Évente kéne legalább egy olyan film, mint a Moszkva tér. Igazán egészséges dolog lenne beszélni arról, akik voltunk.
