Ezt nem láttam jönni. Nem csak azért, mert a jó öreg Luke egy szigeten bujkált, inkább azért, mert Rian Johnsonék tökéletesen eltitkolták, mire készülnek Az utolsó Jedikkel. Unortodox misére.

Rövid leszek. A premier napján nem megy nekem másképp. Erről a filmről nem.

Amikor már azt hittem, hogy rajongói énem mostanában már nem kaphat igazán meglepő löketet, elkészült ez a film, amely azzal együtt, hogy hozza a kötelezőt, vagyis márkahűen szórakoztat, könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan sokakat megérint majd váratlanul. Nem pazarolnám arra a szót, hol tartottunk a nosztalgiával legyőzhetetlen jedi mesterként trükköző előző részben, hiszen aki ezt megnézi, bizonyára látta Az ébredő Erőt, maradjunk annyiban, hogy a nagy kérdés tényleg az volt a legújabb filmmel kapcsolatban, hogy szól-e majd valamiről, mármint, úgy igazán, és igen, hát használom ezeket a szavakat, mert csak ilyenek jutnak eszembe: mélyen és hitelesen.

Ó, igen, hát szól, de még mennyire, hogy szól, igazából az az óriási, hogy Az utolsó Jedik legnagyobb erénye a gondolat, ami felforgat kábé mindent, amit eddig láthattunk egy Csillagok háborúja-filmben. Most még nem lehet leírni egy cikkben persze, hogy pontosan mi ez, de az egyébként 152 perces hossza ellenére is feszesre húzott, A Birodalom visszavágot nem másoló, sokkal inkább arra szemtelenül kacsingató film attól lesz igazán szép, s a lehető legnemesebb értelemben felkavaró, hogy ő sem hagyja ki a 40 éve rajongó nézőgenerációkat a történetből. Csak éppen máshogy csinálja a behúzást, mint Az ébredő Erő. Luke-ról, Rey-ről, Kylo Renről kiderülnek dolgok, hát már hogyne derülnének ki, csak ezek a nagy leleplezések szembe mennek szinte az összes teóriával, amit a Star Wars-szakkörösök összeálmodtak az utóbbi két évben. Az utolsó Jedik szinte mindvégig rád, s rád, s rám mutat, rólunk szól, pontosabban azt húzza alá hangsúlyosan, hogy mi az, amin feltétlenül érdemes változatni egy olyan történetben, amely ilyen hosszú idő óta lázban tartja az emberiséget.

Azt kell, hogy mondjam, hogy még egyetlen Star Wars-film se volt ilyen szemtelen, ilyen ironikus, ugyanakkor ennyire nyíltan vallásos. Igen, a nyolcadik részben eljutottunk oda, hogy Rian Johnson meg mert változatni egy dogmát, amibe talán nem is gondoltunk komolyabban bele. Mármint esetleg ki sem mondtuk magunknak, hogy létezik. És teszi ezt úgy, hogy történnek a szokásos, joggal elvárt ügyek, a Felkelők küzdenek, a gonoszok gonoszkodnak, vannak viccek, meg fénykardok, meg cukiságok, egy nagy akciójelenettel indítunk, aztán több szálon mennek előre rendíthetetlenül az események, s mielőtt egy, még az addig látottakhoz képest is hihetetlenül szentimentális pillanattal lezárnánk a filmet, kapunk egy olyan szemérmetlenül heroikus magánszámot Mark Hamilltől, amit nem csak egy életre megjegyez magának a fanok legnagyobb része, de alighanem évtizedek múlva is ámulva nézzük majd újra. Meg újra, meg újra.

Tavaly azt írtam a Zsivány Egyes kapcsán, hogy ez már bizony gyorséttermi Star Wars, s a menü lehet ugyan nagyobb, de igazán táplálóra én már nem számítok. Nem tudom szerintem érzékeltetni úgy, ahogy szeretném, hogy mennyire imádom, amikor ekkorát tévedek. Tessék megnézni, egyelőre ez a legfontosabb, aztán egyszer majd hosszabban is kifejteném, miért is érzem azt, hogy Az utolsó Jedik a legjobb, ami ezzel a legendával 2017-ben történhetett.