Csatári Bence a magyar pop-rock kutatására szakosodott történész, sorba jelennek meg könyvei a témában. Most a 70-es, 80-as évek kulcsszereplői közül szólaltat meg néhányat legújabb könyvében.
A korábban megjelent, Az ész a fontos, nem a haj és az Azok a régi csibészek után nemrég adták ki a Nekem írod a dalt című, a Kádár-rendszer könnyűzenei életébe bepillantást engedő könyvét. Mi alapján lettek kiválasztva az interjúalanyok?
Nagyon sok szempont alapján esett a választásom a könyv szereplőire. Míg az ötvenes-hatvanas években a kulturális életet politikai befolyásukkal meghatározó és alakító szereplők nagy része már meghalt, addig a hetvenes-nyolcvanas évek kulcsszereplői közül jó páran élnek még. Mint a könyv bevezetőjében is jelzem, néhányan a kötet összeállítása során vesztették az életüket. A jelenlegi könyv az oral history elemeivel igyekszik alátámasztani vagy épp cáfolni az adatokat és történteket. A levéltárban rendelkezésünkre álló dokumentumoknak nem mindig adhatunk hitelt, ezért sem árt, ha a még élő alakok elbeszélései árnyalhatják a mostanáig kialakult képet.
Hol és merrefelé kutatott?
A Magyar Rádió archívumában való iratfeltárás nagyon nagy hasznomra volt, tüzetesen átnézhettem az ott megőrzésre került anyagokat. Emellett a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában és Budapest Főváros Levéltárában dolgoztam és bukkantam számtalan izgalmas dokumentumra. A könyv lehetőséget kínált a levéltári anyagokban nagy gyakorisággal felbukkanó szereplőknek, hogy ha szükséges, megvédhetik magukat, az akkori tevékenységük megértéséhez járulhatnak hozzá, hogy ne feketén-fehéren lássunk és láttassunk mindent és mindenkit.
Találkozott szabadkozó, magát mentegető alanyokkal?
Természetesen igen, sőt, olyan is akadt, akit ki kellett hagynom az összeállításból; finoman szólva nem közelítette az ő igazsága a tényleges valóságot. El ne felejtsük megemlíteni, hogy a könyvbe csupán egyetlen dalszövegíró lett felvéve, akinek a szövegei a cenzúra áldozatául estek annak idején, ő pedig nem más, mint Bródy János. A többi interjúalany kifejezetten kultúrpolitikai tisztséget töltött be abban az időben.
Miért pont Bródy?
Azért esett rá a választásom, mert a többi dalszövegírónál nagyságrenddel több mű köthető a nevéhez, munkássága pedig iskolateremtő volt, hiszen ő írta az első magyar nyelvű beatdalt.
Ki hiányzik a kötetből?
Pozsgay Imre kulturális miniszterként sok esetben a tűzközelben volt, ugyanakkor magas beosztása dacára a kulturális hatalom nem az ő, hanem Aczél György KB-titkár kezében összpontosult. Utóbbit a legnagyobb szívfájdalmamnak tekintem, a halála idején én még gyerek voltam, esélyem sem lett volna meginterjúvolnom őt.
A korszak zenei életét befolyásoló, nem egyszer akadályozó tényezőkön keresztül a rendszer működése is megismerhetővé válik?
Véleményem szerint igen. A zenei élet működésében résztvevő, vezető beosztású szereplők behatóan elmondták, hogyan néztek ki az egyes esetek, illetve a cenzúra és az ellehetetlenítés mechanizmusába is beavattak.
Lehet, merész a kijelentés, de úgy tűnik, a diktatúra sokkal jobb minőségű szövegeket és dalokat termelt ki, mint a szabadság égisze alatt folyó zenei élet. Mintha a demokráciában szerényebb fokozatra kapcsoltunk volna…
A jelenkor is kitermelt egy sor remek szövegírót, ott van például Geszti Péter vagy Lovasi András. Tény, ha valami ellen kell állást foglalnia egy művésznek, nyilvánvalóan több szimbolikát igénylő rendszerkritikus szövegeket alkot. Megjegyzem, Bródy János a mai napig ír a rendszerrel nem épp kesztyűs kézzel bánó darabokat. A Kádár-rendszer működése olyan helyzetet teremtett, hogy mindenkinek magas szinten kellett elsajátítania a sorok között olvasást, a dalszövegíróknak ügyesen kellett kicseleznie a mindig éber és támadásra kész cenzorok figyelmét.
Ha egy ellenállót emelne ki a korszak zenei életéből, kit mondana?
Nem könnyű kérdés. Említhetném a Kex együttes frontemberét, Baksa-Soós Jánost, és idekívánkozik Nagy Feró neve is, aki a hetvenes évek második felében komoly ellenállást tanúsított a rendszerrel szemben. Nem programszerűen lázadott, egyszerűen az életérzését fogalmazta meg a számaiban, ami nem nagyon volt a diktatúra ínyére. Nagy Ferót többször bevitték a politikai rendőrségre, keményen vallatták, bántalmazták, mindent megtettek annak érdekében, hogy szépen-lassacskán elfogyjon a levegő körülötte. Valamikor csináltunk vele egy műsort, és tervbe vettem, kikérdezem az őt ért rendőri atrocitásokról. Feró azonban eleinte ellenállt a kérdéseimnek, úgy láttam, nem szívesen beszélne erről, de végül kötélnek állt. A nimbusza ettől csak még jobban nőt a szememben.
