Annie Clark ötödik nagylemezéről azt nyilatkozta, hogyha bárki kíváncsi az életére, csak hallgassa meg ezt az albumot – és valóban, a Masseduction karrierjének eddigi legőszintébb kivonata.
Akárhogyan is nézzük, 2017 az explicit női vallomások éve volt: Lorde kiadott egy menő (és igazán catchy) popalbumot arról, hogy milyen házibuliról házibulira élő huszonévesnek lenni, Waxahatchee a szakítás utáni önkereső (és megtaláló) periódusról írt, aztán jött Annie Clark, aki a depresszión keresztül a szexualitáson át aztán mindent összerakott a Masseductionon. A néhol elektronikus, néhol pedig az énekesnő védjegyévé vált virtuóz gitárszólókat váltogató, artpopos lemez intim, vallomásos dalszövegekkel operál: a melankólia és végtelen pörgés kiegyensúlyozott keveréke.
Erre a kettősségre jó példa a két legkiemelkedőbb szám, a Pills és a Happy Birthday, Johnny. Előbbiben még Cara Delevigne is vendégszerepel (aki egyébként St. Vincent exbarátnője) és nagyjából arról szól, hogy milyen az, amikor az embernek rengeteg gyógyszert kell szednie - lefekvéshez, felkeléshez, létezéshez. A Pills zenei alapja az a fajta tökéletesre komponált, steril popzene, aminek minden másodperce precízen ki van dolgozva, pontosan olyan érzés, mint engedelmesen bevenni minden szem bogyót, ami egyben tart. A végén persze megjelenik a lélek is, Annie hangja ellágyul, de annak a könnyed érzékenységnek, amit még például a Marry Me idején produkált, már nyoma sincsen. A Happy Birthday, Johnny azért megfelelőképpen szomorkás még: nyílt levél egy olyannak, akit már csak távolról lehet szeretni, mert közelről már túl fájdalmas lenne, ki is lóg a lemezről, viszont egy percig sem giccses. A zavarbaejtő vallomásoknak itt még közel sincsen vége: ott van a túlfűtött címadó Masseduction vagy a Savior (aminek narrátorát konkrétan különböző fétisjelmezekbe öltöztetik - szimbolikusan is meg nem is), a New York vagy a Los Ageless (micsoda szójáték!), esetleg a Slow Disco: mindegyik igazán komplex és csodálatosan hangszerelt.
A Masseductionra úgy tűnik, be- és összeért minden, amit eddig szerethető és csodálható volt St. Vincent zenéjében, nem kíméli hallgatóját - de mit is várunk egy olyan lemeztől, aminek a borítóján egy párducmintás bodyba és rózsaszín harisnyába öltöztetett nő van?
