Alexander Payne magához képest igencsak sokat markolt a Kicsinyítéssel, s az összetörpített kisember soküzenetes sztorijával végül eleget is fog.
De még így is kicsusszant annyi a filmből, hogy inkább kiemelten szerethető legyen, mint jó.
Payne (Schmidt története, Kerülőutak, Nebraska) mindent tud, ezt talán nem is kellene leszögezni, azt meg pláne tudja, hogyan kell nagyon fontos apró történeteket mesélni hétköznapi, esendő emberekről – ami jó az amerikai függetlenfilmben, az mind-mind benne van a rendező eddigi munkásságában. De hát ő is emberből van, s szeret néha óriásit álmodni, mármint olyan filmet, amiben a gondolati és a vizuális nagyravágyás együtt próbál meg fontos ügyekről mesélni. A Kicsinyítést meg már jól régen megálmodta magának, s csak mostanra tudta megcsinálni. Nem baj, hogy összejött neki, mert bizonyos tekintetben tényleg lenyűgöző mozi ez. Arra bizonyíték, hogy teljesen máshogy néz ki az, amikor egy tehetséges direktornak egyszerűen csak nem sikerül valami, mint amikor egy alkotó akkorát téved, ami akár egész addigi pályájára nézve is kínos lehetne.
A Kicsinyítés az a film, ami elemeire bontva igazi moziélmény, s az első, nagyjából 1 óra kiválóan működik: kifejezetten érdekes figyelni azt az alternatív jövőt, ahol európai tudósoknak köszönhetően nagyon picivé tudják varázsolni az embert, s így lesz a középosztályból nagyon gazdag felsőréteg, akik úgy élhetnek, mint a királyok, s úgy is viselkedhetnek akár. A mókuskerezésbe belekeseredett, az átlagosnál is átlagosabb Paul Safranek (Matt Damon) is ezt a visszafordíthatatlan kalandot választja feleségével (Kristen Wiig), aztán innentől az a dolgunk jó ideig, hogy örüljünk annak, hogy Payne mennyire klasszul kitalálta, felépítette az eljárás részleteit. Amíg Paul kicsi nem lesz, nagy film születésére utal minden jel. Aztán jön egy fordulat, s mintha egy másik kezdődne.
Nem lesz innentől se kellemetlen, amit látunk, sőt hát tulajdonképpen mindvégig mérhetetlenül szimpatikus, ahogy Alexander Payne értekezik környezetvédelemről, kisemberségről, a kapitalizmus kiheverhetetlenségéről, s arról, hogy nem biztos, hogy mindannyiunknak ugyanaz a dolga ezen a Földön: van, aki ezerévekben, mások a holnapban kénytelenek gondolkodni. Utóbbiak éppen azért, mert ha nem figyelünk egymásra, egyáltalán minek megmenteni az emberi fajt?
Igen, ezt mind belerakták a Kicsinyítésbe, s még ennél többet is, van ebben romantikus sztori a kissé talán idegesítő Hong Chau részvételével, fergeteges ripacskodás Christoph Waltz és Udo Kier minőségi odaadásával, filozófia, helyzetkomikum, szatíra – szinte minden. És minden szinten, mert ennyit tényleg nem bír el egy 135 perces film, erre még Alexander Payne sem képes. Nem képes rá, de nagyon megpróbálta, s a hit, amivel megpróbálta, na meg a szakmai biztonsága megmenti a Kicsinyítést attól, hogy ciki legyen, hogy ne akard végignézni. És mikor megtörtént, vége van, még akkor se leszel mérges, mélyen elgondolkodtat, amit láttál, akkor is, ha inkább az benne a fontos, amiről szól, s nem az, ahogyan.
És ez azért eléggé nagy művészi érdem – Payne következő filmje meg majd biztos megint igazán jó lesz.