A 3 Oscarra jelölt Én, Tonya annyira szórakoztató film, hogy közben szinte észre sem venni, mennyire zavarba ejtő.
Kitalált sztoriként is sodorna előre, hisz a Plasztik szerelem groteszk világához végre visszatérő Craig Gillespie lendületes rendezése úgy visz magával, mint ahogy Tonya Harding siklott a jégen, amikor még úgy tűnt, legyőzheti az előítéleteket, zsarnok anyja érzéketlenségét szenvedéllyé fordíthatja, szintén erőszakos, ellenben nem túl okos férjétől meg tud szabadulni, s nagyot jégkorcsolyázhat az olimpián. Aztán történt az a meghökkentő incidens, aminek pontos körülményei máig ismeretlenek: az biztos, hogy legfőbb riválisát, Nancy Kerrigant megtámadták edzés után és megverték egy viperával. Hogy Tonyának ehhez pontosan mennyi köze volt, arról Gillespie egyetlen verziót mutat, amelyet személyes interjúkból rakott össze, de hát úgyis az a lényeg, hogy mit gondol erről a nőről. S ő bizony azt gondolja, hogy reménytelenül nagy harcos, s meglehetősen tiszteli is ezért.
A tisztelet már csak azért is fontos része ennek a filmnek, mert iszonyatosan kockázatos ennyi – már elnézést – de tahó bunkót bemutatni egy életrajzi filmben, pláne abban az áldokumentarista, szatirikus szerkezetben, amelyben Gillespie mozgatja (anti)hőseit. Hisz azzal együtt, hogy irtó hangosan és sokat nevetünk rajtuk és ostobaságaikon, nem lehet kérdés, hogy itt egy igazi sorsot látunk, egy jobb életre érdemeset, egy olyan nőét, akit vert az elmebeteg anyja, ütött a férje, s kinevette a fél világ. Az Én, Tonya viszont nem csak megjátssza az empátiát, hanem a lehető legeredményesebb művészi eszközökkel úgy mutat érzékenységet főhőse felé, hogy meg sem próbál hazudni róla. Pontosabban arról a világról, amelyből Tonya Harding képtelen volt kitörni.
Igazi tragikus figura ő, a nem szép, de nagyon tehetséges lány a műkorcsolya világában, ahol több kecsességet, eleganciát vártak tőle, de hát tényleg Tonya volt az első amerikai nő, aki versenyen tripla axelt ugrott, s Gillespie meg is mutatja az arcát gyakorlatai közben (igaz, sajnos csak digitálisan tudja odarakni Margot Robbie-ét, de ez teljesen érthető), s a mosolygása mögött, amelyet inkább vicsorgásnak látni, bizony ott van az a „nem adom fel” érzés, ami miatt egyáltalán nem baj, hogy a csúnyácska Tonyát a gyönyörű, bődületesen jó Robbie alakítja. Nem is igazán kívül csinálja meg a karaktert. S ugyanez igaz a másik Oscar-jelölt alakításra, Allison Janney-ére, ami szintúgy karikatúra, méghozzá igencsak bravúros, de közben mégsem az: hát tessék majd megnézni a vége főcím alatti eredeti felvételeket – a film kicsit sem torzított rajta. Sőt.
Fura ez az egész. Különös élmény végignézni egy ilyen, a valóság által produkált abszurdot, ami valóban olyan, mintha egy Coen-filmből adaptálták volna az életbe, s nyilván ez volt érdekes az alkotóknak is, s azért nem lesz tisztességtelen az Én, Tonya, mert nem lenézi, hanem ábrázolja ezt a világot. Mert minden kockájában ott van, hogy mennyire csodálja azt, aki igazi győzelem nélkül is mindig feláll, s ha nem is a jégpályán, de máshol küzd tovább – s a maga mögött hagyott vértócsa bizony megmutatja, hogy onnan (és innen is) nézve mitől lehet nagyon szeretni Hardingot. Igen. Attól, hogy sosem adta fel. Soha a büdös életbe’.
