Cigány irodalom márpedik létezik. Cigány irodalom, mint olyan, márpedig nincsen.
Mint minden álláspont, ez a kettő is vitatható, legfőképp annak fényében, hogy az irodalom vagy jó vagy rossz, nincs köztes állapot, nincs felekezeti, etnikai vagy más kategóriák szerint megkülönböztethető irodalom. Ettől függetlenül jó egypár szerző akad, aki történetesen, származása tekintetében cigány, és aki előszeretettel nyúl vissza a cigány hagyományhoz és a csak a cigányságra jellemző, egyedülálló kulturális gyökerekhez. Egy seregnyi név említhető a honi szcénából: Szécsi Margit, Szécsi Magda, Balázs János, Lakatos Menyhért, Bari Károly, Balogh Attila, Choli-Daróczi József, Rostás-Farkas György, Holdosi József, Orsós Jakab vagy az idén tíz éve elhunyt Osztojkán Béla, aki február nyolcadikán lenne hetven éves.
A „Nehéz élet az ének” -- Cigány írók és költők a magyar irodalomban című tanulmányában írta róla Csengey Dénes:
„A magyar nyelvű cigány próza legnagyobb és már csak részben beváltatlan ígéretének én Osztojkán Bélát tartom. Eddigi novelláiban és kisregényeiben – melyeknek javát a Nibcs itthon az Isten című kötetben olvashatjuk – és az Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen címen készülő regény eddig publikált részleteiben több olyan darab és több olyan mozzanat van, mely igazán nagy prózát ígér, olyat, mely megengedi majd, hogy mint egyik forrásvidékét, kapcsolatba hozzuk vele a cigányság történelmi sorsát, mai esett kiszolgáltatottságát, mitológiáját, sajátos magyar nyelvhasználatát, de amely ugyanakkor megköveteli majd, hogy tekintsünk el vele kapcsolatban a szűkítő és kicsinyítő értékű „magyar nyelvű cigány” jelzős szerkezettől, és azt mondjuk helyette egyszerűen: irodalom, vagy esetleg: magyar irodalom.”
„A másik pedig, amit akár egy életre meg is jegyezhetsz, minden megtörténhetik ezen a világon.” Írta Osztojkán egyik legismertebb könyvében. Vele, elsőgenerációs cigány értelmiségivel számtalan, korábban nem várt dolog megtörtént. Az 1948-ban, Csengerben született, a hatvanas-hetvenes években a Ganz-Mávagban esztergályosként és marósként dolgozó Osztojkán a hetvenes évek végét követően vált szabadfoglalkozású íróvá, s mint újságíró is hamar kiemelkedő érdemekre tett szert. A Magyarországi Cigányok Kulturális Szervezet, a Phralipe Független Cigány Szervezet megalapítása is az ő nevéhez kötődik, míg egy időben ő volt a Magyarországi Roma Parlament szóvivője, majd főtitkára. A politikai életbe a rendszerváltás után nagy érdeklődéssel vetette bele magát: 1994-től a mezőladányi kisebbségi önkormányzat egyik tagja, mígnem 1995-ben az Országos Cigány Önkormányzat képviselőjeként látott el feladatokat. Egy időben a pécsi székhelyű cigány nemzetiségi középiskola, a Gandhi Gimnáziumot fenntartó Gandhi Alapítvány titkára volt.
Könyvei között említést érdemel a Halak a fekete citerában című verseskötet, a Nincs itthon az Isten című könyv, s a franciául is kiadott és a Le Monde-ban is dicsért Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen című regény. Több antológiában szerepelt, például a Szép versekben, valamint a Bari Károly szerkesztette, a Romano Kher 1996-ban megjelentette Madarak aranyhegedűn című kötetben. Néhány éve fia, a színész Farkas Dénes a Nemzeti Színházban lépett Osztojkán Béla verseiből készült összeállításával a közönség elé.
Osztojkánnak a cigány mitológián és mély mesevilágon edzett prózája és költészete egyszerre megrendítő és megható. A perifériára szorult létezést nem egyszer már a mítoszok világa sem teszi széppé és megmenthetővé, s ebben a sérülékenységben élni kénytelen alakok és felbukkanó, kiszolgáltatott sorsok veszélyesen különleges, bántóan vonzó világ tulajdonságaival ismertetik meg az olvasót. Osztojkán nem szépeleg ott, ahol a szépségnek és az optimizmusnak nincs helye, s ahol a remény ritkán látott vendég. Nagyfokú érzékenység és éles társadalomkritika Osztojkán művészetének egyik vitathatatlan nagyszerűsége.
