Keller András és a Concerto Budapest együttese már eddig is sokat tett Sosztakovics magyarországi újrafelfedezéséért, sőt, hazai reneszánszáért. Február 18-i koncertjük is ezt a szándékot teszi érzékletessé.

Avantgárd és neobarokkos kísérletező kedv, kirobbanó energiák jellemzik a fiatal Sosztakovics I. zongoraversenyét. A c-moll versenymű a zongora mellett kitüntetett szerepet szán a trombitának, a két hangszer összjátékáért ezúttal a különösen Bach-játékosként ünnepelt kanadai zongorista, Angela Hewitt és Devecsai Gábor, a Concerto Budapest szólamvezető trombitása felel majd. Sosztakovicstól felhangzik még e koncerten a könnyed hangvételű, de korántsem súlytalan 2. Jazz-szvit három keringője, valamint a Hamlet-szvit. A Sosztakovics-kompozíciók mellett egy mediterrán remekmű is felcsendül az esten, Manuel de Falla „kvázi zongoraversenye” , az Éjszakák a spanyol kertekben, Angela Hewitt szólójával.

Dmitrij Sosztakovics: I. zongoraverseny, op. 35

Sosztakovics I. zongoraversenyének bemutatójára 1933-ban, a Leningrádi Filharmonikus Zenekar szezonnyitó koncertjén került sor. A szólót a 27 éves zeneszerző játszotta, briliánsan és nagy sikert aratva. Évekkel később úgy emlékezett, hogy eredetileg egy barokkos trombitaversenyt tervezett, melyben a szólóhangszerhez vonószenekar, illetve (afféle continuo gyanánt) zongora társul. Ám a kompozíció nem teljesen abba az irányba fejlődött, ahogy azt eredetileg képzelte, a szereposztás idővel átalakult és egy olyan zongoraverseny született, melyben a trombita csak időnként kap szólót. A darab a versenyművek konvencionális háromtételes szerkezetétől lényegében nem tér el, a Moderato feliratú harmadik tétel pusztán bevezetés a fináléhoz. Az 1950-es évek legvégén – a komponista még ebben az évtizedben is játszotta a művet koncertjein – „könnyed zsánerű” darabnak nevezte, részben frivol, részben ironikus hangvétele miatt. A zongoraversenybe számos – hol konkrét, hol kevésbé konkrét – idézetet rejtett el, saját művekből éppúgy, mint klasszikus mesterekéből vagy közszájon forgó dalokból.

Manuel De Falla: Éjszakák a spanyol kertekben

A szimfonikus impressziók első vázlatain Manuel de Falla még párizsi tartózkodása időszakában, 1909-ben kezdett el dolgozni. Párizs és az itt megismert szerzők – Debussy, Ravel, Dukas, illetve a francia fővárosban élő honfitársak, Albeníz vagy Joaquin Turina – döntő hatást gyakoroltak stílusára. „Ravel művészetének varázsa nekem, a spanyolnak nagyon tetszett. Egy alkalommal a lakásán, oldalán Viñes-szel, frissen megjelent Spanyol rapszódiájának (1908) négykezes zongoraváltozatát játszotta. A spanyol karakter nagyon meglepett, mert miként az nekem is szándékomban állt, Ravel nem eredeti népi motívumokat, hanem a mi népi líránk ritmikájának, dallamvilágának és díszítő elemeinek a lényegét ültette át zenéjébe.” Hasonló élményt jelentett számára Albeníz Ibéria szvitje (1909) és Debussy Ibériája (1908). Utóbbi kompozíció második tétele, ez a gyönyörű éjszakai vízió különösen mélyen megérintette: „andalúziai éjek részegítő bűvölete; a vonósok távolból, mintegy függönyön átszüremlő, lassú és lebegő habanéra-tánca fölött a fúvó-szólamokban élesebb rajzú, arabos dallamfoszlányok úsznak”. Meglepőnek tűnhet, de a spanyol zeneszerző Párizsban vált igazán spanyollá. „A szimfonikus impressziók akkor érik el céljukat, ha a címek puszta felsorolása önmagukban is eligazítást nyújtanak a hallgatónak. Ebben a műben – mint minden zenei alkotásban – a zeneszerző a tonális, ritmikai és tematikus anyagoknak egy meghatározott konstrukcióját építi fel, mégis mindezt egy olyan cél érdekében teszi, hogy helyeket, impressziókat és érzelmeket idézzen fel. Ez a zene nem akar leíró jellegűvé válni, csupán kifejező szeretne lenni. De mégis valamivel többet mond el Spanyolországról, mint azok az ünnepek és táncok, amelyek ezt a zenét inspirálták, hiszen a melankólia és titokzatosság is a sajátja.” Az 1915-ben befejezett darab első tétele a granadai Alhambra, a mór királyi palota híres kertjét festi. A scherzo jellegű második tétel ősi andalúziai legendák szellemeit, kísérteteit idézi meg. A harmadik tétel egyes elemzők szerint egy cigány zambra, azaz egy éjszakai táncos, zenés ünnepi felvonulás képét örökíti meg.

Dmitrij Sosztakovics: Három keringő a 2. jazz-szvitből

A könnyű és a komoly zene társadalmi szerepéről szóló ideológiai vitáknak Sztálin 1936-ban azzal vetett véget, hogy minden művészi alkotást a párt irányítása alá vont. A sztálini irányelveknek megfelelően létrehozták a Szovjetunió Állami Jazz Zenekarát, Sosztakovics 1938-ban ennek az együttesnek írta második jazz-szvitjét. Három tételt (Scherzo, Lullaby, Szerenád) még ebben az évben eljátszott a zenekar, majd röviddel a részleges premier után a darab kottája (valószínűleg örökre) elveszett. Az a mű, melyet ma 2. szvitként tartunk nyilván, lényegében egy nyolctételes kompiláció, különböző művek (főleg filmzenék) részleteinek átirata.

Dmitrij Sosztakovics: IX. szimfónia, Esz-dúr, op. 70

1944-ben, a háború végéhez közeledve Sosztakovics szűkebb körben gyakran beszélt arról, hogy következő szimfóniáját a VII. és a VIII. szimfónia folytatásának tervezi. A három mű afféle „Háborús trilógiaként” állít majd emléket a szenvedésnek, a küzdelemnek és a győzelemnek. A terv aztán nagyobb nyilvánosságot is kapott, egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy „már a következő szimfóniámra gondolok. Nem csupán zenekarra, hanem szólistákra és kórusra is szeretném komponálni – csak találnék egy megfelelő szöveget. Attól egy kicsit tartok, hogy egyesek majd szerénytelen párhuzamokat vonnak”, például Beethoven IX. szimfóniájával. A darab néhány részlete el is készült, ám végül Sosztakovics az egész koncepciót tévedésnek ítélve abbahagyta a munkát. 1945 júliusában a szovjet sajtó mégis arról írt, hogy hamarosan bemutatnak egy szimfóniát, mely a „nagy győzelemnek lesz dedikálva”. Sosztakovics azonban egész augusztusban egy teljesen más darabon dolgozott, melynek novemberi premierje nem kis megrökönyödést váltott ki. Monumentalitás és pátosz helyett már-már frivol könnyedség jellemezte a művet. Marian Kovel, Sosztakovics zeneszerző kollégája és még néhányan a szovjet zeneszerzők szövetségből a rádión keresztül hallgatták az új darabot: „Türelmetlenül és izgatottan vártuk a szimfónia közvetítésének kezdetét. De amikor a meglepően rövid, valamivel több, mint 20 perces, sem kórust, sem szólistákat nem szerepeltető szimfónia véget ért, a hallgatók szétszéledtek, nagyon kínosan érezve magukat, mintha szégyenkeztek volna a Sosztakovics által nagy nyilvánosság előtt elkövetett zenei pimaszkodás miatt; amit sajnos nem ifjoncként, hanem negyvenéves férfiként követett el, ráadásul milyen pillanatban! Mintha az öreg Haydn és egy amerikai őrmester, Charlie Chaplinnek sminkelve magukat, grimaszokat vágva, idétlenül ugrabugrálva galoppoznának végig a szimfónia első részén.”