Hogyan kerül a művészet egy pszichiáter asztalára? Úgy, ahogy a chili a csokoládéba. A legizgalmasabb fúziók így születnek, két terület találkozása mindig új megismerést hoz. Gerevich József interjú.
Dr. Gerevich József, pszichiáter a hazai művészetterápiás törekvések kibontakozásánál bábáskodott. Ma, sok évtizedes sokoldalú szakmai munkásságának jelenidejében tudományos előadásokat tart művészetpszichológiáról és könyvet ír a műalkotásokban pulzáló vágyakról, traumákról. Amikor a pszichiáter zsebre vágja az orvosi pecsétet és előveszi örökironját, nem kevesebbre kíváncsi, mint hogy milyen veszteségek, vágyak, szerelmek és csalódások inspirálták Gerda Wegenert vagy éppen Frida Kahlo-t.
Egy év eltéréssel jelent meg a Teremtő vágyak és a Múzsák és festők (Teremtő vágyak 2) című könyved. Mindkét írás művészetpszichológiai kérdéseket vet fel. Mit jelent pontosan a művészetpszichológia?
Egy műalkotáshoz szakmailag háromféleképpen közelíthetünk. A művészettörténeti megközelítés az alkotások stílusa alapján, történeti perspektívába helyezve értékeli a képeket. Az ikonográfiai megközelítés a festmények témáira, tartalmára helyezi a hangsúlyt. A művészetpszichológia megkísérli az alkotást az alkotó élettörténetébe ágyazva, személyiségének jellemzői alapján értelmezni a műveket. A Teremtő vágyak első két kötetében igyekszem demonstrálni a művészetpszichológiai értelmezés sajátosságait.
Miben tér el egymástól a Teremtő vágyak 1 és a Teremtő vágyak 2?
Alapvetően hasonló mondandójú két könyvről van szó: Az első Teremtő vágyakban huszonöt festő és szobrász egy-egy alkotását vettem górcső alá, és megvizsgáltam a művek keletkezéstörténetét. Tehát azt, hogy az alkotót milyen személyes motívumok késztették alkotása megkonstruálására. A történetekben elmélyedve arra lettem figyelmes, hogy mindegyikben megtalálható egy markáns személyes motívum, a találkozásélmény. Vagyis az, hogy két ember találkozik, hatnak egymásra, találkozásuk élményszerűvé válik, mígnem egyikük vagy mindkettejük meg is örökíti ezt a találkozást valamilyen művészi módon. Ugyanez történik a Múzsák és festők című könyvben is azzal a különbséggel, hogy itt huszonkét festő történetét olvashatjuk, és nagyobb figyelmet fordítok arra a jelenségre, hogy a művész múzsája mellett magát is beleszövi az alkotásba jelképesen vagy kézzelfoghatóan. Ha ez megtörténik, az legtöbb esetben arról vall, hogy érzelmileg különösen telített műről van szó, a két embert szoros érzelmi szálak kötik össze. A második kötetben a találkozásélmény megjelenítése és tudományos megfogalmazása mellett más személyes motívumtípusok is részletes kifejtésre kerülnek a könyv utószavában, például vágyteljesítés, önvizsgálat, trauma vagy érzelmi kommunikáció a szeretett kedvessel.
A vágyak tényleg képesek a teremtésre? Mi egy pszichiáter válasza erre?
Hogyne, de nemcsak a vágyak, hanem a vágyak elfojtása vagy a vágyak teljesülésében való frusztráltság élménye is. Ezek adnak erős érzelmi töltést, motivációt az alkotónak. De a vágyak vagy azok meghiúsulása nem kizárólagos motorjai a kreativitásnak: az alkotásban szerepet játszhatnak más motívumok is, mint például valamilyen elmélet igazolása, vagy a körülöttünk lévő valóság dokumentatív hűségű reprodukálása.
Mindannyiunk vágyai teremtő erejűek?
Egyáltalán nem. Sok tényező összjátéka határozhatja meg, hogy egy vágy teremtő jelleget öltsön: az élmény intenzitása, a kreatív tehetség, a művészi szocializáció, erős karriertörekvés, fizikai egészség, az aktuális pszichoszociális állapot és ennek összefüggésrendszere, és sok más.
Miért tesz fel egy pszichiáter művészettel kapcsolatos kérdéseket? Hol ér össze a művészet és a pszichiátria?
Általában nem tesz fel egy pszichiáter művészettel kapcsolatos kérdéseket, legfeljebb ugyanúgy, mint a művészet többi fogyasztója. Ahhoz, hogy egy pszicho-szakember feltegyen az enyémhez hasonló szakmai kérdéseket, több körülmény szerencsés összejátszása szükséges. Egyrészt nagyon intenzív művészetre, műélvezetre való szocializáció. Nekem a szüleim, nagybátyám és nővérem művészettörténész. Másrészt beteljesült vagy beteljesületlen művészi ambíciók, a művészet valamelyik ágának amatőr vagy professzionális művelése. Harmadsorban pedig az a szakmai felismerés, hogy a páciensek kezében a művészet eszközei és alkotásai olyan médiumok, amelyek lehetőséget adnak az öndefinícióra, önismeretre, másokkal való kommunikációra, metakommunikációra, önkifejezésre. Mondjam azt, hogy ilyen egyszerű?
Ma egy gyakorló pszichiáter vagy más segítő hivatású szakember tanulhat-e a művészetből, művészektől?
Rengeteget, efelől semmi kétségem nincs. Egy zseniális alkotó életének, személyiségének, esetleg betegségének és művészetének a tanulmányozása rávilágít egy sor olyan összefüggésre, amelyek más úton nem vizsgálhatók, és amelyek hasznosíthatók a mindennapos terápiás gyakorlatban.
Mely történetek érintették meg leginkább a lelkedet? Volt-e olyan művész, olyan alkotás, mely különösen kedvessé vált számodra?
Valamennyi megérintette a lelkemet, másként nem tudtam volna megírni ezeket a történeteket. Vannak régi kedvencek, például Vincent van Gogh üres székei, amelyek a háttértörténet birtokában új „életre” keltek. És vannak új kedvencek, akikről korábban nem tudtam, a könyv írása, a művek és történetek utáni nyomozás tette szabad szemmel láthatóvá ezeket. Ilyen Stanley Spencer „Akt ürücombbal” című képe, vagy a dán Krøyer-házaspár, akik „Kettős önarcképén” mindketten egyszerre festők és egyszerre múzsák: Marie a férje arcképét festette meg, Peder pedig Marie-ét. Így vált a kép számomra ünneppé, az egyenrangú festő-múzsa kapcsolat emlékművévé.
Lesz-e folytatása a Teremtő vágyaknak?
Még egy hónappal ezelőtt erre a kérdésre azt válaszoltam, nem tudom. De most már biztos vagyok benne, hogy lesz folytatás. Egy kötet, a Teremtő vágyak 3. még biztosan összejön. És az is biztos, hogy ebben a kötetben lesz a legtöbb hazai példa Rippl-Rónai Józseftől Berény Róberten át Ország Liliig. Szeretném, ha – ugyanúgy, mint az előző két kötet – a karácsonyi vásár idején jelenne meg.