A közelmúltban Bella István-díjban részesült Kürti László legújabb, A csalásról c. kötete komoly meglepetés. A rangos díj névadójáról, és az új könyvről is beszélgettünk vele.
Nemrég Bella István-díjat kaptál. A tizenkét éve meghalt Bella költészete, morális hozzáállása hatott rád? Röviden: mit jelent neked Bella István?
Bella István neve és szellemisége fölötte áll mindenféle irodalmi szekértábornak, még a lövészárkok kiásása, nagy irodalmi szakadások előtti időszakból való. Tagja volt a legendás „Hetek” körének, lírájában a József Attila-i hagyomány legalább annyira volt fontos, mint a népies jegyek, archaikus nyelve és a huszadik századi modern líra különböző irányzatai alakították és szőtték át költészetét. Az Élet és Irodalomnak ugyanúgy volt főmunkatársa, szerkesztője, ahogyan később a Magyar Naplónak, vagy mondhatnám úgy is, a Magyar Művészeti Akadémia tagja éppen úgy volt, mint a Digitális Irodalmi Akadémiáé. Több dedikált kötetem van tőle, személyesen egy ügyem maradt félbe vele, kórházba kerülésekor úgy állapodtunk meg, hogy az akkor készülő kötetemhez ad fülszöveget, ebben a halála akadályozta meg. Szóval ott maradtam egy vákuumban, amit az elmenők után érez az ember, eltelt tizenkét év és most, így utólagosan, mégiscsak sikerült valamiféle adósságba keverednem Bella Istvánnál.
A Vörös Postakocsi és Partium folyóirat főmunkatársaként hova pozicionálnád a két orgánumot a hazai folyóiratkultúrában, milyen kulturális vagy egyéb, több figyelmet érdemlő témákat jár körül a két fórum, betölt-e hiátusokat?
A Partiumnál versrovat szerkesztő voltam néhány évig, s valamit sikerült frissíteni a Ratkó József szellemiségében elkezdett folyóiraton. Változtattunk az arculatán, tematikus lapszámokat hoztunk gyakorta, így garantálható volt az első közlés is, ami nyilvánvalóan hitelesítette és legitimálta a lap létjogát, hiszen nemcsak a megye vagy a Partium szerzőiből tevődött össze a szerzőgárda. A Partium folyóirat Oláh András főszerkesztése alatt fut az elmúlt időszakban, a lap erénye, hogy képes volt talpon maradni nyomtatott formában mindmáig, miközben annyi irodalmi orgánum vérzett el financiális okokból az elmúlt időszakban.
A Vörös Postakocsinál felelős szerkesztői- és versrovatos, szépirodalmi feladatokat látok el. Amikor az anyagi források apadni kezdtek, el kellett döntenie a szerkesztőségnek, hogy megszünteti-e a lapot, hiszen nyomdaköltségre nincs pénz, vagy pedig átáll netes működésre, így a nyomdai költségek helyett, a szerzőknek, ha kis összegű, de honoráriumot tud biztosítani szövegeik után. Ez utóbbi lett akkor a megoldás az elmúlt évekre, annyi kiegészítéssel, hogy évi egy válogatott szövegeket hozó print lapszámmal mégis megjelent a VP. Kulin Borbálával, főszerkesztőnkkel, aki főleg a kritikai rovatot igazgatja, és lelke a lapnak, úgy tervezzük, hogy ettől az évtől féléves nyomtatott válogatással jelentkezünk a friss, online megjelenések mellett és idén tervezünk egy Vörös Postakocsi alkotótábort is szervezni, ha forrásaink engedik, pályakezdő prózások és lírikusok részére, szándékaink szerint hagyományteremtő céllal. Ha átnézed a folyóiratot szakmai szemmel, szerintem kalibrálni is tudod, milyen lécet helyez maga elé a „piacon” A Vörös Postakocsi. Nyíregyházán és vonzáskörzetében nincsen hasonló, lendületes, a kortárs irodalom főkeringésébe csatlakozó lap.
A nem Budapesten, tehát valamelyest az irodalmi élet peremén élés nem nehezíti az irodalmi életbe való becsatlakozást, az állandó jelenlétet? Vagy a fősodorban elhelyezkedés helyett mindig az érdemi munka foglalkoztatott?
A pálya legelején feltétlenül éreztem ezt a hátrányt, kevésbé tudtam műhelyekbe, lapok életébe becsatlakozni, így a megjelenés is teljesen ismeretlenül, kizárólag a szövegek alapján volt lehetséges, de ezt mára kizárólag a nyereség oldalán tudom regisztrálni. A „fősodorban” való elhelyezkedést éppen az érdemi munka, azaz az írás és a szerkesztői feladatvállalás adja meg, nem a kocsmai sörözések. Szükség van pályatársi- és baráti kapcsolatokra, ellenben soha nem voltam nagy bandázós, szellemi kontaktjaim vannak, haverjaim kevésbé. A melóhoz nem kell az irodalmi életben való állandó fürdőcskézés, elég egy laptop, meg az alkotói figyelem.
Tavaly jelent meg a Kalligram Kiadónál A csalásról című versesköteted. Vallomásos líra, olvasható több ajánlóban. Nem hangzik ez a meghatározás manapság kissé pejoratívan?
Nem tudok mit kezdeni ezzel a „vallomásos líra” meghatározással, csinálom, amit csinálni kell, a ruhatáram felől sem érdekel különösebben, mi a trendi, olyan színű, anyagú és fazonú ruhákat hordok, amik hozzám valóak, amiben jól érzem magam, bírják a gyűrődést, jégverést, tengervizet, úgy elegánsak vagy feslettek, ahogyan én magam is.. stb… A divatok meg jönnek-mennek, csodálattal nézek egy-egy jelenségre néha, régi-új irányokra vagy árucsatolásokra, az eladhatóság jegyében, de más dolgom kevésbé vagy nagyon ritkán van velük. A kötetnek örülök, hogy végre megjelenhetett a Kalligram gondozásában, meglehetősen sokat vártam vele, egy nagyon szép szerkezetben, Jónás Tamás barátom fűzte sorba a kötet darabjait, innen is hála érte!
„Hisz nem pontosan fedi egymást az igazság a valósággal.” Nyilatkoztad pár éve egy interjúban. A mostani kötetre mennyire érvényes ez az állítás?
A csalásról kötet erősen ebben a státuszban van, ezzel vigasztalom és nyugtatom a környezetemet, legalább annyira tisztességes dolog ez, mint irodalmat csinálni. A filozófia felől az irodalom „csak” irodalom, apám belátása felől is csak duma az egész. Ennek van feloldozó jellege bennem, én pedig szeretek feloldódni abban a könnyűségben, amit a környezet kínál, nem ragaszkodom az igazságaimhoz, igaz, mások belátásához sem feltétlenül, mindenkinek a saját megélése lesz a személyes valósága, szóval minden az olvasó eszméletére, szubjektivizációjára van bízva, ami jó. Közhellyé vetemedett Weöres versrészlettel úgy is mondhatnám, „Ki minek gondol, az vagyok annak”.
Középiskolai tanár vagy. Az irodalomoktatás Magyarországon sokak megfogalmazása szerint siralmas állapotban van, nem beszélve egyes kényszer-kötelező olvasmányok emészthetetlenségéről. Hogyan viszonyulsz mindehhez, mennyire teszel engedményeket, támogatod vagy épp ellenzed a kötelező olvasmányok megváltoztatását?
A kortárs irodalom oktatása legalább akkora problémát, nehézséget jelent az oktatásban, mint a mára korszerűtlen szövegek. Egyfelől célirányosan érettségire, meg emelt szintű érettségire kell trenírozni a diákot, így egy széles látókörű, kortárs irodalomértelmezésre, befogadásra kész nemzedéket sokkal kevesebb idő és lehetőség jut megnyitni és fogyasztójává tenni, mint azt szeretnénk, dacára annak, hogy mára beépítve helyet kap valamelyest a kortárs irodalom a közoktatásba. Sulimban a diákjaink és szaktanáraink is szerencsés helyzetben vannak, hisz elég sok rendhagyó irodalomórát tudunk szervezni, így a kollégák is otthonosabban mozognak a kortárs lírában, nincs negatív reflex vagy rémület vele kapcsolatban, csak mert a hétköznapok taposómalmában, a dolgozatok javításának gályamunkájából lehetetlenség felemelni a fejüket a mai szerzőkre. A legfontosabb persze az, hogy tényleges olvasók, írással foglalkozó fogékony diákjaink legyenek, ebbe nevelődjenek bele. Ennek a hozadéka lassan formálódik, hosszú távú projekt, de evidens, hogy a „költők egymás közt” sorozatunk révén hús-vér költőkkel, érettségi tételekkel találkozva egyenes út vezet a gondolkodó, szellemi emberek alapigénye felé, és hogy assszociatívan olvassanak, személyesen értelmezzenek és róluk szóljon, az olvasóról, ne pedig „ a költő azt akarta mondani” kényszerben kelljen feszengeniük egy életen át, ha irodalmi szöveggel találják magukat szemben.
