Egy 87 éves hollywoodi legenda azt csinál, amit akar. Most éppen 30 millió dollárt költött arra, hogy három amerikai hős eljátszhassa saját magát a kamerák előtt. A párizsi vonat – kritika.
Nagyon fura produkció ez, leginkább az benne a különös, hogy alapjaiban elhibázott. Maga az ötlet, mármint az, hogy Eastwood játékfilmet forgasson Alek Skarlatos, Anthony Sadler és Spencer Stone történetéből, akik 2015-ben egy egész vonatnyi embert mentettek meg egy gépfegyveres terroristától, nagyon is logikus. Ha engem valaki felkelt az éjszaka közepén, s megkérdezi, ki legyen a direktora egy ilyen mozinak, szinte gondolkodás nélkül Eastwood nevét mondom. Viszont, ha ez a valaki gyorsan hozzáteszi azt is, hogy na, de nem színészek lesznek ám a főszereplők, hanem Skarlatos, Sadler és Stone, az biztos, hogy szólok, várjunk egy kicsit, hadd igyak egy kávét, mert azt hiszem, még kicsit álmodom.
Bizony, Eastwood, aki 1971 óta rendez mozifilmeket, ilyeneket meg olyanokat is, de készített jó pár egészen zseniálisat is, s van neki 4 Oscarja, azt gondolta, hogy hiteles lesz A párizsi vonat, ha civilek előadják a maguk sztoriját. Ráadásul, olyan sztorit adnak elő, aminek nagy részében európai városokban turistáskodnak, s nem történik velük semmi érdekes. Persze, azért a gyerekkorral is foglalkozunk, amelybe profi színészek láthatóak, ám meglehet, a mester valamennyire csak érezte, hogy nem lenne jó, ha a film egyharmada elütne a másik kettőtől, úgyhogy ezeket a jeleneteket is pont annyira érdektelenül rakta össze, mint azokat, ahol a felnőtt fiúk rekonstruálják saját magukat. Így aztán kétségtelenül egyenletes lett a színvonal, csak hát, ezzel kicsit sem vagyunk kisegítve.
Jól tudni azt jó ideje, hogy Eastwood mit gondol az amerikai hősről, mint olyanról, s bár sokszor érezhettük eddig is, hogy esetleg nem vagyunk eléggé amerikaiak ahhoz, hogy tökéletesen átérezzünk minden érvet, no de azzal eddig aligha lehetett vitatkozni, hogy Eastwood egy fontos valamihez mindig ragaszkodik: mégpedig ahhoz, hogy minden körülmények között profi filmet csináljon. Ez lett most elengedve.
A párizsi vonat közben többször is eszembe jutott az Amerikai mesterlövész, amiben ugye ott van az a híresen elszúrt jelenet, amikor Bradley Cooper igazi helyett egy műbabát ringat a kisszobában. Amivel az a gond, hogy nagyon látszik a dolog. Állítólag azért alakult így, mert Eastwood kiborult a forgatáson, amikor valamiért nem érkezett meg az igazi csecsemő. S úgy volt vele, jó lesz ez így, úgyse veszi észre senki. Nos, elég sokan észrevették. Most az egész film ilyenre sikerült. A srácok nem színészek, nem baj, hát pont ez a jó, s mivel nem mások bőrébe kell bújniuk, úgyse veszi észre senki. Pedig eléggé észre lehet venni, sőt, igazából másra se nagyon lehet itt figyelni – mivel a cselekmény sem engedi, hogy ne azzal legyünk elfoglalva, hogy mennyire civilek azok, akiket a vásznon látunk. Hősök lettek a kalifornai csibészekből, akik már gyerekkoruk óta katonák szerettek volna lenni, csak ez a lényeg. Legalábbis, a háromból kettő. A harmadik nem. Vele nem is foglalkozik annyit a film. Ő csak úgy van. De ő is odarakta magát, amikor arra volt szükség.
Maga az akció, amikor azt láthatjuk, ami azon a bizonyos, Amszterdamból Párizsba tartó vonaton történt, szépen begyakorolt jelenet, ott Eastwood abszolút rendezőként viselkedik, viszont ez csak nettó negyedóra - ha azokat a pillanatokat is beleszámoljuk, amelyeket szétszórva láthatunk a film különböző pontjain. Így még mindig marad olyan 80 perc, ami a tévében, egy közepes erősségű ismeretterjesztő csatornán elviselhető lenne, de a moziban inkább tűnik egy híres rendező drága ajándékának, amit három amerikai fiatal kapott tőle hálája jeléül. Én nem azt mondom, hogy nem érdemelték meg. Hanem azt, hogy kaphattak volna ennél sokkal jobbat is. Mondjuk, egy igazi Clint Eastwood-mozifilmet.
