Van az a pillanat – egyetlen pillanat, nem több -, ami nem egy hosszabb folyamat, nem események egymásutánja, hanem egy, jól körül határolható pont az időben, ami után egyszerűen minden más.

Ez az a pillanat, amikor a télből valahogy egy csapásra tavasz lesz, amikor az év kettéosztódik, amikor mindenki pontosan tudja, hogy ez már nem a hideg, hanem a meleg. Az a pillanat, ami pont olyan, mint amikor először nyitod ki reggel a szemed, és tudatába kerülsz magadnak, a környezetednek és a jelennek.

Ilyen az a pillanat, amikor az első tavaszi napsütésben először látod meg a téli időszakban felgyűlt koszt. De nem csak a sarokban: mindenen – ami télen valahogy a szürkeségben nem volt ennyire harsogóan mocskos, az a fényben ordít. Vagy amikor először nézel rá a télikabátra, hogy ez a szar mégis miért létezik? Ki találta ki és mit keres a lakásodban? És innen már csak egy lépés a csizma meg a bakancs – ezek egyáltalán legális dolgok? Nem bünteti a törvény vagy a jóízlés?

Aztán meglátod a harisnyákat, és kineveted őket, azt a sok hasztalan, kellemetlen és egy formás láb nélkül totál amorf és magatehetetlen ruhadarabot. Vagy a kesztyűk! A kesztyűk, amik nagy igyekezetükben az kezed formáját próbálják meg utánozni, de ahogy rájuk süt a nap, szinte ragyognak szégyenükben, hogy nem megy nekik. A sapkák, a sálak, a kötött mellények és a csak bélésnek hordott, ronda, de meleg pulóverek – mind ott bénáznak a lakás legkülönbözőbb pontjain, mint amik még bizonygatni szeretnék létezésük jogosságát, de már minden érvük elfogyott.

Elvégre eljött az a pillanat, amikor először csapod ki az ablakot koppanásig, és hagyod úgy órákon keresztül, hogy végre a meleg jöjjön be, és ne az menjen ki. Dőljön befele a bimbózöld növényszag meg bárányfelhő- és meleg vakolat-illat, és felőled akár az első légy meg egy eltévedt galamb is jöhet vele, csak söpörje ki a lakás téli bukéját.

A tavalyi fokhagymától és krumplitól fájdalmas búcsút veszel, és már érzed a szádban a paradicsomízű paradicsomot. Kivakarod a maradék lekvárt a befőttesüveg aljáról, és katonás sorban elkezded őket kifőzni – lassan lesz mivel megint teletömni őket. Eszedbe jut az eper, az áfonya, a spárga és a zöldbab – meg az, hogy végre megint színes lesz a piac.

Jácintot akarsz venni és egynyári virágokat, és kényszeresen keresed a minél színesebb képeket a neten. Ki akarsz mozdulni, várod a meghívókat, és már az sem baj, ha egy program két saroknál messzebb van. Fel akarsz mondani, abba akarod hagyni a munkát és megint el akarsz kezdeni futni (nem fogsz, de ha sokat gondolsz rá, az majdnem ugyanolyan).

Már nem bent keresel asztalt, hanem a teraszon, elkezd hiányozni a tavaly összetört napszemüveg, végre megint találkozol a lábujjaiddal, és hirtelen – azon a jól körül határolható ponton az időben – rájössz, hogy milyen sokat kellett fázni megint ahhoz, hogy értékeld a meleget.

Bízol benne nagyon, hogy ez majd a negyven fokos, olvadó kánikulában is eszedbe jut majd.