A költészet nem halott, nem beteg, de még csak nyaralni sem ment el.
Van egy indiai származású kanadai hölgy, aki nagyjából két és fél millió követőt tudhat magáénak az Instagramon. Nem zenész, nem színésznő és még csak nem is mutogatja magát lenge ruhadarabokban.
Ez a hölgy – Rupi Kaur – javarészt verseket posztol kép formájában, igen rövid és sokszor igen egyszerű verseket, elég visszafogott illusztrációkkal. És igen, Kaurt számtalan támadás éri a magaskultúra ilyen-olyan helyeiről, hogy amit csinál: az szar. Viszont igen kifizetődő, mondhatná erre Kaur, hiszen bemutatkozó kötetéből milliós példányszámban fogyott világszerte.
Kaur egyébként azzal szerzett magának először némi nevet, hogy az indiai kultúrában sok helyen még mindig a tisztátalanság egyik jelének számító menstruáció kérdéskörét vette elő, és megpróbálta azt a maga természetességében megmutatni, illetve rávilágítani arra, hogy sokszor még mindig barbár módon kezeli ezt a természetes folyamatot a társadalom. Versei egy jó része is foglalkozik a nőiség, a női lét és az nőként elszenvedett traumák feldolgozásával – nyilván nem véletlen, hogy sok nőtársa könnyen azonosulni tud vele.
Kritizálni nyilván nem is amiatt kritizálják, amiről beszél – hanem azt, ahogyan. Hogy túl egyszerű, túl sablonos, túl közhelyes és hasonlók, illetve sok költészettel és irodalommal foglalkozó szakértő szerint a költészet helye még mindig a könyvekben, könyvtárakban és a polcon van, nem pedig a szocmédiában. Az insta-költő sok helyen sértés. Az insta-költészet sok helyen szitokszó. Az insta-vers pedig sok helyen a zs-kategóriás filmek irodalmi megfelelője. Kaur pedig az egyik első számú insta-költő.
És a kritikusoknak igazuk van: az Instagramon töménytelen mennyiségű (és percről percre halmozódó), igen rossz és igen gyenge vers van. Több ezer lájkkal, eléréssel és követővel – és ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor nem is igazán a versek minőségével van a kritikusoknak gondja, hanem ezzel a sokszor bődületes számokat mutató sikerrel.
Merthogy mire fel. Hiszen ezek nem is versek. Ez nem színvonal, ez nem művészet, ezek csak önsajnáltató naplóbejegyzés-töredékek hisztiző tinédzserek telefonjaiból, stb, stb, stb, és ja. De ez sem a költőket, sem a közönséget, sem a számokat nem érdekli – az insta-költészet tehát egy igencsak létező dolog.
Sokan viszont a költészet feltámadásának lehetőségét látják abban, hogy az új generációk orra alá tolják a képfájlként elmentett verseket – és nekik is igazuk van. Mert a költészet nem halott, nem beteg, de még csak nyaralni sem ment el, és teljesen felesleges az irodalom lélekharangját kongatni csak azért, mert már nem csak papíron létezik, hanem szocmédiában megosztott képekben is. Tetszik vagy sem: a korok és a technika változik, és igen üdvös, hogy az irodalom is leköveti ezt, ha már a Gutenberg-galaxisból lassan ki kell költöznie. Ráadásul felesleges azon kiborulni és azt irodalmilag kritizálni, hogy a kamaszoknak most már nem az asztalfiók a fiók, hanem az Instagram – és ahelyett, hogy eldugnák, mindenkivel megosztják, amit éreznek.
Hogy ebből pedig valaki meg is él – az ért a marketinghez is.
