Életvitelemnek köszönhetően a nap bármely szakaszában készen állok meghatódni, felháborodni, művelődni és okosodni.
Martin Scorsese nemrég egy filmfesztiválon tartott beszédében azt mondta, hogy ma az egész világ leírható azzal a szóval, hogy kontent. Arra gondolt, hogy ha egy filmklasszikus felkerül egy streaming szolgáltató kínálatába, akkor kontentté degradálódik - és a közönségnek esélye és ideje sincs megadni a műnek járó tiszteletet.
Erről viszont az jutott rögtön az eszembe, amit nemrég olvastam valahol a neten (vagyis az isten sem tudja, mikor, hol és miért): egy felhasználó (név, nem kor teljesen mindegy) egyik kedvenc szórakozásává vált az Amazonon a Joyce Ulysses-e alatti, egy csillagos értékelést adott felhasználók véleményeit olvasni a könyvről. Magyarán a hölgy/úr örömét leli abban, hogy a könyvből keveset vagy semmit nem értő, helyesen írni és olvasni bajosan tudó emberek véka alá nem rejtett véleményét gyakorlatilag kabaréként kezeli. Micsoda Műsor!
Aztán eszembe jutott az is, amit szintén nemrég láttam egy, az Instagrammal foglalkozó tanulmányban, miszerint a nyaralások helyszínének kiválasztásakor már nagyban befolyásolja az utazók döntését az, hogy a választott helyszín mennyire Insta-kompatibilis (New York nem meglepően nagy favorit).
Vagy ott a Twitch: az Amazon applikációján keresztül bárki bármikor élőben streamelheti azt, amit éppen csinál, és jelesül van egy fiatal, hajléktalan srác, aki egész nap azt közvetíti, ahogy megpróbál összekaparni egy motelszobára való maréknyi dollárt, és az emberek nézik.
Aztán persze rögtön saját magamra gondoltam, az általam fogyasztott és előállított kontentekre, és rádöbbentem, hogy életvitelemnek köszönhetően például a nap bármely szakaszában készen állok meghatódni, felháborodni, művelődni és okosodni – ahogy bármikor végignézek egy másfél órás dokumentumfilmet, akár a laptopomon videóként, akár az erkélyemen élőben (sűrű és változatos errefelé az élet).
Scorsese nem tévedett nagyot, amikor azt találta mondani, hogy minden kontent és minden a kontentgyártásról szól – én csak abban nem értek vele egyet, hogy ez negatív előjelű lenne. Illetve azzal sem, hogy ezzel bármit degradálnánk vagy elvennénk az élét. Mondjuk ehhez nyilván tudni kell, mit látunk, halluk és tapasztalunk épp, de a műveltség hiánya igazán nem az eszközkészítők és az eszközt működtető emberek sara.
Hogy mennyire kell, lehet és érdemes manapság lebutítani a közvetítendő információt, hogy az átlagosan 8 másodpercnyi türelmi idő alatt meg tudjuk győzni a befogadót arról, hogy érdemes az üzenetünk dekódolásával töltenie az idejét, az megint más kérdés. Van, aki megteszi, hogy megéljen belőle és van, aki juszt sem, mert így akar a közönsége soraiban szelektálni.
Mert ha minden kontent, ami körülöttünk történik, és minden ilyen történés potenciális közönsége vagyunk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy egyúttal mindannyian kontentgyárosok is vagyunk. A mi életünket is ugyanúgy fogyasztják, ahogy mi tesszük másokéval. Minket is ugyanúgy megnéznek és megítélnek, ahogy mi tesszük másokkal, akár online, akár a való életben. De ezt vajon az internetnek köszönhetjük?
Kötve hiszem – és most csak elég az idősebb rokonaimra gondolni, akik a környéken mindenkiről tudnak mindent. És a véleményük is megvan. Csak az internetük hiányzik hozzá.
