A brit zenekar hatodik nagylemezén joggal húzhatják fel magukat sokan, de ez közel sem jelenti azt, hogy rossz lenne.
Az Arctic Monkeys halott és mi öltük meg – legalábbis valami hasonló járhatott Alex Turner fejében, amikor megírta a Star Treatment kezdősorait: I just wanted to be one of the Strokes / Now look at the mess you made me make.
Mi, azaz a rajongók/hallgatók, meg a velünk járó hírnév. Amikor valahol Sheffieldben, 12 évvel ezelőtt öt darab szemtelenül tehetséges, de kicsit awkward fiú felvette az indierock azóta legendássá váló, emberek fiatalkorát meghatározó Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not című albumot, senki sem gondolta volna, hogy ez lesz, ők maguk pláne nem. Akkoriban egy pattanásos, béna frizurás Alex Turner még úgy nyitotta a koncerteket, hogy „don’t believe the hype”, ez pedig teljesen helyénvaló volt. Ha most visszatekintünk, nehéz elhinni, hogy a Whatever kamaszos türelmetlenségével, az átmúlatott éjszakákról íródott nyers gitárzenéjével ugyanannak a zenekarnak a produktuma, mint a Tranquility Base Hotel + Casino.
De hát így kell ennek lennie, nem? Az ember nem írhat ugyanarról ugyanolyan zenét egy évtizeden keresztül, egyrészt mert hamar unalmassá válna, másrészt mert nem lenne már hiteles a rohadt híres és rohadt gazdag Alexnek arról dalolnia, hogy milyen nehéz bejutnia a haverjaival egy klubba. (Valószínűleg évek óta nem is történt vele ilyen.) Ha meg vált, jön a felzördülés: hát mit kapott annak idején egy Radiohead a Kid A megjelentetésért, vagy mondjuk a Blur a 13-ért? Aztán tudjuk, mit lett az egésznek a vége.
A zenekar a Tranquilty Base Hotel + Casino-ról egyetlen egy single-t sem tolt ki előzetesen: valószínűleg helyesen is tették, mert ezzel az albummal hirtelenjében is nehéz mit kezdeni, pláne még, ha a beharangozók alapján bármilyen előzetes fogalmunk lett volna arról, mit várjunk. A lemez ugyanis inkább egy hírnévtől megfásult, hetvenes évekbeli rocksztár memoárja, aki visszarepítette az időben Father John Misty-t, hogy segítsen neki dalokat szerezni, mint egy Arctic Monkeys album. Ettől függetlenül nem rossz a Tranquility Base Hotel + Casino. Vannak azért rajta unalmas, egybefolyó, elfelejthető részek is (Batphone? Ez a dal úgy mégis, minek?), de Alex Turner még mindig csodálatosan tudja narrálni a maga körül érzékelt világot, csak ezt most éppen egy méregdrága, hip hotel recepcióján teszi. Az albumnyitó Star Treatment igazán atmoszférikus, ez a tendencia pedig egészen körülbelül a lemez feléig kitart, aztán elül egy kicsit, hogy a végére összekapja magát. A zárószám The Ultracheese ugyanis ennek az albumnak a No. 1 Party Anthemje, aminél kevés nagyobb dicséret van.
A Tranquilty Base Hotel + Casino nagyon vegyes fogadtatásra lelt: érdekes lesz majd mondjuk tíz év múlva hátra pillantani, milyen volt részt venni az Utolsó Nagy Indiezenekar temetésén. Ugyanis ez itt már az. A jövőt meg még úgy takarja a homály, mint a lemezen megénekelt szálloda bárját a cigifüst.
