A ma hetvenéves Presser Gábor olyan természetes adottság, mint a levegő. Ötvenöt év alatti honfitársaink sosem éltek a zenélő Presser nélküli világban.
„Ne kíváncsiskodj! Aki kíváncsi, hamar megöregszik!” – ilyesmiket mondtak régen a megfáradt tekintetű napközis felügyelők (nem a jó tanárokról beszélek) és más megélhetési ostobák.
Ha ehhez tartanánk magunkat, ha az emberiség megfogadná az intést, nemcsak gőzgépünk, dugóhúzónk és antibiotikumunk nem volna, de Presser Gáborunk sem igen. Márpedig – hála a jó égnek – nagyon is van, ráadásul csöppet sem öregedett meg, noha nála kíváncsibb embert nem hordott hátán a föld. Mi több, biztosra veszem, hogy elpusztíthatatlan kíváncsisága tartja frissen, fiatalon. Nem, nem konzerválja, hanem folyamatosan újratölti.
Kíváncsi minden képre, minden hangra, minden arcra. Kezébe veszi a világot, forgatja, nézegeti. Kíváncsi a házra, a szobára, a szekrényre, kíváncsi a falon a fotóra, a festményre (meg persze a repedésre is). Kíváncsi a könyvre, a betűre, az írásra – és legalább annyira kíváncsi az íróra. A szóra, a gondolatra, az emberi beszédre. a hangra. Az ízre. De úgy, olyan intenzíven kíváncsi, ahogy csak kevesen. Aki látta piacon zöldséget válogatni, netán utcai főzdepultnál vagy terített asztalnál kóstolgatgatni, akinek volt szerencséje girbegurba utcákon vele bolyongani vagy galériában, színházban, koncerten megtapasztalni, milyen nézőként, az tudja, miről beszélek.
Kíváncsisága nem a sznoboké vagy az unatkozóké, nem a bizonytalan szájtátiaké vagy a nyájas udvariaskodóké. És nem is a lelkekben vájkáló intimpistáé. Hősünk – akinek épp a születésnapját ünnepeljük – őszinte kíváncsi, felfedező kíváncsi, rácsodálkozó, ínyenc kíváncsi. És nem utolsósorban figyelmes, támogató, gondoskodó kíváncsi.
Az ember érdekli – szinte semmi más (az angyalokhoz fűződő speciális viszonyt ne is próbáljuk most megfejteni…), az ember kéz- és lábnyomát, arcát, hangját keresi mindenütt és mindenben.
Valószínűleg ezért áll össze mindenféle emberekkel (zenészekkel), ezért is képes – ezért szeret? – annyi és annyiféle énekesnek zenét szerezni. Mert őket is mérhetetlen kíváncsisággal figyeli. Különleges képességgel alakítja ki, szabja előadójára a dal egyéniségét. A szakértők majd szépen elmagyarázzák, miben is áll a lényeg, mi itt csak konstatáljuk a különös kettősséget. Egyfelől: az igazi Presser-dal messziről megismerszik, azaz semmivel nem téveszthető össze. Másfelől: a Presser-dalok (és énekesek) egymással nem csereszabatosak; a Katona Klári-Presser nem keverhető össze a Zorán-Presserrel, az Oláh Ibolya-Presser a Rúzsa Magdolna-Presserrel vagy Falusi Mariann-Presserrel, és így tovább. (Itt következne egy véget nem érő felsorolás, ne is kezdjünk most bele. Énekesek, kérem, most ne sértődjetek meg!) ) Önazonosság és (a másikkal való) azonosulás finom egyensúlya működik itt. A dalok súlyos, egóját felülírja a szerző kíváncsisága. Nem (csak) önmagát írja, hanem a mindenkori másikat (is), aki énekelni hivatott, aki a dalt magáénak hivatott érezni. Olykor persze ő ez a másik is. Akkor ketten van egyszemélyben. Láthatóan jól megférnek egymással.
Ki hitte ötvenvalahány éve, hogy a rock (akkor úgy mondtuk: „beat”) színpadán harminc fölötti aggastyánoknak is jut még hely – és nem teszi majd őket nevetségessé a szarkaláb, az ősz haj (vagy annak hiánya). Való igaz, akad is nem kevés vénrocker, aki elszürkül, elfogy, vagy épp – igen! – nevetségessé válik mint önmaga szobra (sőt paródiája). De van néhány – és az ünnepelt ezen legkevesebbek egyike –, aki frissül, megújul, változik, sőt, önmagával együtt lassan azt a bizonyos rock-színteret is alakítja. Nem gondosan megdizájnolt látványos fordulatokkal, hanem a folyamatos útkeresés szinte észrevétlen módosulásai során. Presser Gábor időről időre kicsit előreküldi önmagát a még fel nem fedezett terepre, majd a portyázásból sikeresen visszatérő előörs után engedi teljes zenei hadtestét.
Nem kell ledaráljuk a kötelező leckét, hisz az Omega korai és az LGT teljes történetét mindenki kívülről fújja – és pontosan tudja azt is, mi ebben, mennyi ebből a presserség. De gondoljunk csak vissza, hányszor lepett meg (legalábbis: bennünket, öregebbeket) valami igazi elsővel. Hogy miként vágott belénk, mennyire levett a lábunkról az első Zorán, az első Katona Klári, az első szóló-Presser. És nemcsak azért, mert hallánk, hogy az jó, hanem mert azonnal tudtuk: eddig ez („ilyen”) még sosem volt, de ezután már van, lesz, szólni fog - megteremtetett. Vagy amikor megérkezett az első fanyar-érzelmes elbeszélős szám, a Majd Leonard – jól komponált minieposzok egész sorát nyitva meg. És ahogy a dal-antidal dinamikus dialektikájából megszülettek a Parti Nagy-szövegekre készült hangösszeségek. Egy egész könyvkísérte lemezre való különleges darab (érthetetlen mód máig hozsánnázatlanul!). Összedolgozás „szomorúzenészekkel”, népzenét művelő határsértőkkel? Pipa. Filmzenék, színpadi zenék – hajaj, tele velük a Padlás (bocs). És így tovább – megint csak.
Sejthető, mi itt a kulcsszó. Bizony (mindenki együtt, három, és): a kíváncsiság, a kipróbálás vágya, a felfedező kedély. De hősünk, a Nagy Kíváncsi ugyanakkor hűséges típus: noha sokat és sokfelé kalandozik a zenebirodalomban , életművében kevés az egyéjszakás kaland; kapcsolatait hosszan építi-ápolja. Látható: kíváncsisága a szenvedélyes, kutató (és kedvenc helyeire visszatérő) utazóé – nem a címkegyűjtő átutazóé. Persze: az út az út az út. A követő (hallgató, rajongó) alapvető érzése, hogy ezen az úton fél lépéssel mindig előttünk jár. Mondhatjuk: csak a kíváncsiakkal tud igazán együtt haladni; bárki lehet kíváncsi, de a potyautas kíváncsiskodókat nem szívleli.
A ma hetvenéves Presser Gábor olyan természetes adottság, mint a levegő. Ötvenöt év alatti honfitársaink sosem éltek a zenélő Presser nélküli világban. Számukra magától értetődően létező, akár a Mátra, a Lánchíd, vagy a túróscsusza. Idősebbeknek egyszer csak lett. De azt mind tudjuk, milyen mázlista, aki a presserkorban élhet.
Ne felejtsük el: a legvégén lesz még egy dal, ami másról szól. Biztosra vehetjük, mert tőle tudjuk, ő pedig nem szokott füllenteni – a zenében biztos nem. Addig meg lesz még jó sok – csak úgy. Presser kibányássza magának az univerzumból az élményt, aztán a hangokkal csak visszaad valamit a világnak. Ez így tisztességes szerintünk – segít megőrizni az ökológiai egyensúlyt.
Mi van még? Ja, igen, a születésnap!
Rengetegen írunk ezekben a napokban róla, neki. És biztos jócskán meghatódunk magunktól, milyen szépet, milyen igazat, milyen megindítót, milyen vicceset (stb.) sikerült odafogalmaznunk erről a nagy-nagy emberről. Vagyis még a születésnapja is tulajdonképp nekünk van – értsd: értünk, a mi kedvünkért és hasznunkra. Így tehát…
Hálásan boldog születésnapodat nekünk, Kedves Presser Gábor!
Legyen ez a mi születésnapi köszönőnk!
Upor László
