Az Egy fantasztikus nő úgy áll ki az egyenjogúság és az elfogadás mellett, hogy nem kivételezik a főhősnővel. Egyszerűen csak bemutatja egy ember átlagos életének egy érzelmileg felkavaróbb szakaszát.
A magyar filmforgalmazói színtéren debütáló ELF Pictures első bemutatója rögtön egy fontos darab. Az Egy fantasztikus nő az a film, amely az idei Oscar-gálán chilei színekben elhappolta a legjobb idegennyelvű mozgóképnek járó aranyszobrot Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotása elől.
A transznemű Marina Vidal (Daniela Vega) története aktuális társadalmi témája miatt természetesen elég jó pozícióból indult a Filmakadémia elismeréséért. Dicséretet azonban elsősorban azért érdemel, mert ráérzett arra, hogy miként kell a homoszexualitásról és a transzgenderről a lehető legszélesebb közönségnek beszélni. Még azokhoz is, akik úgy érzik, kényes és nehezen emészthető számukra ez a kérdéskör. Sebastán Lelio ugyanis nem magasztos szónoklatokkal és az elfogadás erőszakos követelésével próbál hatni a nézőre. Inkább előáll egy hétköznapi helyzetekkel dolgozó, nem túl nehéz, ugyanakkor igencsak tartalmas történettel. Az emberközeli, egyszerű és gördülékeny narratívának köszönhetően egyértelművé válik, hogy habár ez egy chilei film, egyáltalán nem kell földrészeken átutaznunk ahhoz, hogy hasonló konfliktusokkal és sorsokkal találkozzunk. Igen, az Egy fantasztikus nő csak másodsorban chilei sztori. Mert elsősorban univerzális emberi történet.
Lelio filmje az első jelenetekben külső szemszögből láttatja a főszereplőt. Kezdetben Orlandót (Francisco Reyes) ismerhetjük meg. Az ötvenes férfi azért van itt, hogy kézen fogjon bennünket, és a produkció nyitóképeinek otthont adó wellnessközpontból a santiagói éjszakába vezessen. Itt bemutatja nekünk barátnőjét és friss élettársát. Marina, akinek személyijén még mindig a Daniel név szerepel, éjszakánként kellemes bárkörnyezetben énekel, nappal pedig felszolgálóként dolgozik. Orlandóék átbulizzák az estét, majd nyugovóra térnek, ám a békés, szenvedélyes atmoszféra hamarosan ijedelemnek és kórházba rohanásnak adja át a helyét. Az ekkor főszereplővé előlépő Marina kellemes, szeretettel teli élete egy csapásra megváltozik.
Az Egy fantasztikus nő hangulati tónusváltással indítja be a cselekmény konfliktusát. A harmonikus chilei éjből heves zihálással jelentkező rosszullét vezet át a feszült, izgalmas és pörgős fő történeti szálba. Lelio rendezésében tempós cselekmény bontakozik ki. A jelenetek csak elvétve nyúlnak a szükségesnél hosszabbra, így a jól vágott, dinamikus képek szinte végig fenntartják a néző figyelmét. A direktor érdekfeszítő paneleket emel be művébe, hogy ezáltal a feszültség jóformán önmagát teremtse meg. Marina rendőri nyomozásba keveredik, rendszeresen összetűzésbe kerül párja ex-feleségével és fiával, és még egy viszonylag megalázónak mondható orvosi vizsgálaton is részt kell vennie.
Az előbb említett, izgalmi faktort generáló vonalakra helyeződik a legnagyobb hangsúly. A melegek és transzneműek társadalmi helyzete többnyire inkább egyfajta keretként van jelen. Vannak a témából adódóan elkerülhetetlen jelenetek, amelyekben a konzervatív gondolkodású szereplők hangot adnak ellenérzéseiknek, ám ezek a képsorok nem csapnak át túlgondolt, kevésbé életszerű, nagy szavakkal dobálózó futamokba. A történet hiteles és többször megrázó, de nem erőltetett fejezeteiként jelennek meg. Ám a játékidő nagy részében a készítők olyan helyzeteket festenek fel a vászonra, amelyekbe Marina nem azért kerül, mert férfinak született és szexuális beállítottsága egy réteg számára nehezen értelmezhető. Egyszerűen csak azért, mert ilyen dolgok történnek, történhetnek az emberrel. Akármelyik emberrel, a hétköznapok bármelyikén. Szexuális jellegű bűncselekmények, részletes nyomozások, elkerülhetetlen orvosi vizsgálatok és családjukat valaki másért elhagyó emberek vannak, és lesznek is. Függetlenül attól, hogy a szituáció valamely szereplői homoszexuálisak, vagy nem. Sebastián Lelio úgy áll ki az egyenjogúság és az elfogadás mellett, hogy nem kivételezik a főhősnővel. Egyszerűen csak bemutatja egy mindennapi ember átlagos életének egy érzelmileg felkavaróbb szakaszát.
Jól megírt párbeszédeken, tudatosan felépített eseményeken és néhol még enyhe humorral is dolgozó jeleneteken keresztül haladunk a szép ívvel rendelkező történet végkifejletéig. Akad néhány kisebb epizód, amelyekben a rendező túlzásba esik a szimbolizmussal. A széllel szemben haladó Marina képe, vagy az éjszakai életben megkoreografált táncra perdülő meleg társulat megjelenése kreatív és technikás elemek, viszont elrugaszkodott tálalásmódjukkal nemigen illeszkednek a produkció összességében nagyon is földhözragadt atmoszférájához. Kilógnak az összképből. Ezektől a néhány perces szakaszoktól eltekintve az Egy fantasztikus nő egységes egésszé áll össze, amelynek kohéziója csak a befejezésre gyengül meg valamelyest. Tény és való, kicsivel erősebb zárást érdemelne egy ennyire szépen és őszintén összerakott produkció. Ám a filmélmény ezzel együtt is emlékezetes.
