Joshua Tillman, azaz Father John Misty negyedik nagylemezén végre nem a szerelmre vagy a világra, hanem saját magára fókuszál – és teszi ezt a szokásos, tőle megszokott, fanyar stílusban.
Ha zenészként is túl lehet tolni a szex, drogok, rock and roll-t, de leginkább a másodikat, akkor valószínűleg J. Tillmannak az utóbbi egy évben ez sikerülhetett: a God's Favorite Customer furcsa látomásokról (amik vagy valamiféle szubsztanciának, vagy a pszichózisnak tudhatóak be, de hát se személyes ismerős, se pszichiáter nem vagyok, hogy megállapítsam, mivel van dolgunk), hotelekben eltöltött teljes hónapokról és a végtelen kétségbeesésről szól. Ez a líraiság pedig sokkal jobban fekszik neki (és a hallgatónak is), mint az, amikor másfél órás lemez keretében velősnek szánt társadalomkritikát és világvége-jóslatokat hallunk tőle.
A God's Favorite Customer barokkos stílusával ugyanis sokkal közelebb áll az első két Father John Misty lemezhez (főleg a teljes egészében a felesége iránt érzett szerelemről szóló, I Love You, Honeybearhez), mint a tavalyi Pure Comedy című agymenéséhez - annyi, hogy itt most jóval több a zongora. Ennek pedig bizonyára sokan örülnek.
Pláne azért, mert egy nagyon jól sikerült lemezről beszélhetünk, ami hol végtelenül szomorú, hol meg végtelenül vicces. Dehát valószínűleg ilyen az, amikor valaki arról ír, hogyan vészelt át pár nagyon sötét hónapot egy nem sokkal világosabb szobában, miközben fura hallucinációi voltak: az album elején található Mr. Tillmanban például egy szerencsétlen szállodai portás és a narrátorunk közötti párbeszédet örökíti meg, amiből kiderül, hogy J. Tillman például a legutóbbi alkalommal a minihűtőben hagyta az útlevelét, a matracát meg az erkélyen, most meg azt képzeli, hogy a többi vendéggel együtt egy film forgatásán statisztál. A The Palace-ban elgondolkodik azon, hogy örökbe fogad egy kutyát, aztán realizálja, hogy egy bejáró szakemberre nagyobb szüksége lenne, mint egy háziállatra, ugyanis a saját magáért se nagyon tud felelősséget vállalni. Van azért olyan szituáció, amikor cserben hagyja őt a szokásos száraz humora: ilyen például a Please Don't Die című ballada, ami a felesége szemszögéből íródva mutatja be a depresszióját és annak mindennapi, kegyetlen realitását, vagy például a címadó God's Favorite Costumer, amiben az egykor mélyen vallásos énekes-dalszerző még egyszer Isten felé próbál fordulni, de az nem válaszol.
A God's Favorite Customer a We're Only People (And There's Not Much Anyone Can Do About It) dallal végződik, ami mindössze arról szól, amit a cím előrevetít: hogy emberként mennyire esendőek vagyunk, de ez ellen semmit sem tehetünk, maximum belenyugodhatunk. A létezésnek szerves része az is, hogy néha rosszul vagyunk, hogy megbántanak minket, de az is, hogy mi bántunk másokat, még ha ez nem is szerepel a terveink között. (Valószínűleg J. Tillmannek se szerepelt.) Nagyon szép lezárása ez egy igazán érzékeny lemeznek, amin a lelkészjelöltből lett zenész most már befelé fordulva vizsgálódik, ír ebből gyorsan pár számot - aztán pedig a hetedik napon, amikor ezzel végzett, megpihen és hazamegy az ő Emmájához.
