1968. június 12-én mutatkozott be a közönségnek Polanski korszakformáló horrorfilmje, a Rosemary gyermeke. A legendás mozgókép új irányt mutatott a filmművészetnek, hatása máig érezhető. 

Naiv vidéki lány a nagyvárosban

Rosemary Woodhouse jó eséllyel a legártatlanabb teremtmény az egész világon. Vallásos családban nevelkedett, ám kapcsolata megromlott hozzátartozóival, miután a protestáns Guy Woodhouse-hoz ment feleségül. Jó néhány évvel idősebb párja feltörekvő színész, akinek döcögősen halad előre a karrierje. Rosemaryék nagy örömükre lakást szereznek a nagy múltú, New York-i bérházban, a Bramfordban. Habár az épület említett történelme nagyrészt titokzatos halálesetekből és őrült lakók bestiális bűntetteiből tevődik össze, a fiatal házaspár nem hisz író barátjuk intő szavainak, és nagy boldogsággal veszik birtokba új otthonukat. Már a beköltözés után nem sokkal tragédia történik. Egy fiatal lány, akivel Rosemary nem sokkal korábban ismerkedett meg, kiveti magát az emeletről és szörnyethal az úttest aszfaltján. Rosemary és Guy nemsokára megismerkednek azzal az idős házaspárral, akik otthont adtak a korábban drogfüggő öngyilkosnak. Minnie és Roman Castevet kezdettől fogva már-már kellemetlen kedvességgel és törődéssel viszonyulnak Rosemaryhez, aki nemsokára teherbe esik. A fogantatás éjszakája azonban szürreálisra sikeredik. Az alkohollal és Minnie krétaízű csokoládékrémjével megszínesített vacsorát követő együttlét során a fiatal nő szinte nincs is magánál. Ördögi látomások kísértik, amelyekben szomszédjai és férje meztelenül állnak körülötte, miközben a mellvértet viselő, izzó szemű szörnyeteg megtermékenyíti. A terhesség öröme persze elűzi Rosemary aggodalmát, ám az áldott állapot természetellenes fordulatokat vesz. Hízás helyett ijesztő mértékű fogyással és természetellenesen nagy fájdalommal jár. Mintha valami nem is emberi növekedne Rosemary szíve alatt. Egymást érik a gyanús jelek, a fiatal nő pedig egyre inkább tudni véli, hogy egy sötét vallás összeesküvésének áldozata lett. Rettegni kezd attól, hogy születendő gyermekét gonosz erők akarják megkaparintani.

Pokoli jó alapanyag

A filmadaptáció előtt egy évvel került a boltok polcaira a mű alapjául szolgáló regény. A 2014-es legutóbbi magyar kiadásban a horror mellett már a szépirodalom kategóriájába is besorolt Rosemary gyermeke a 2007-ben elhunyt Ira Levin legismertebb és egyik legtöbbre tartott alkotása. „…micsoda borzalmat kelthet az olvasóban egy anya méhében növekvő magzat, amennyiben tudja, hogy az a lény valami egészen más, mint a kisbaba, akit édesanyja vár.” Ezt maga a szerző írta le utószavában, röviden és tömören megfogalmazva története zsenialitását. Ahogy a könyv által érintett sátánista szeánszokon a sötétség szolgái fejjel lefelé fordítják a feszületet, úgy Levin is mindössze annyit csinált, hogy egy szokványos terhességet kifordított önmagából, áldás helyett átokként mutatva be a gyermekvárást és a születés csodáját. Csak egy apró változtatás, illetőleg ennek alapos, részletes kidolgozása kellett ahhoz, hogy klasszikus szülessen. Az életadás, az anyaság csodája vált az új horrorkorszak félelmeinek bölcsőjévé. Még meg sem jelent a regény, amikor feltűnt a színen kamerájával az akkor még harmincas éveit taposó Roman Polanski, hogy Ira Levin nyomán filmtörténelmet alkosson.

Átkozottul tehetséges rendező

Említett utószavában Ira Levin maga nyilatkozik úgy, hogy Roman Polanski a valaha volt egyik leghűbb adaptációt készítette el a Rosemary gyermekével. Való igaz, az akkor még fiatal, feltörekvő rendező tűpontosan emelte át Levin jeleneteit a kamerák elé, és csak egy-két kisebb epizódot hagyott ki a feldolgozásból. A filmben Rosemary nem utazik el barátja, Hutch vidéki házába, hogy nem jó irányba haladó házasságán töprengjen, és a megrázó fináléban sem láthatjuk Rosemary kisbabájának átható sárga tekintetét és kicsi szarvait, ahogy azt Levin leírja.

Polanski kiválóan ráérzett arra, hogy miként kell filmre vinni az erőteljes regényt. Hű maradt az alapanyaghoz, tartotta a jelenetek ütemét, szigorúan megfogadta a szereplők leírását, a párbeszédeket pedig jóformán szó szerint vette át a könyv lapjairól. Viszont az előbb bemutatott néhány esetben bölcsen döntött amellett, hogy a regény módszeréhez képest kevesebbet enged látni a nézőnek. Ezzel elkerülte azt, hogy a Sátán gyermekét leleplező finálé komikussá vagy esetleg rajzfilmszerűvé váljon. A koromfekete bölcsőbe belenéző Rosemary arcára kiülő döbbenet, majd az ördögimádók felé intézett, pánikszerű kérdése („Mit csináltatok a szemével?!”) a horrortörténelem egyik leghátborzongatóbb jelenete. Pedig nem ömlik benne a vér, nem látunk egy szörnyet vagy kísértetet sem, és senkinek a testét nem kínozzák pokoli eszközökkel. Csak egy anya lelkét, akinek szenvedését Polanski minimalista eszköztárral láttatja, ezzel eresztve ránk a hidegrázást.

Négy félelem 

A Rosemary gyermeke nem tartalmaz jump scare jeleneteket, nincsenek benne megcsonkított hullák, és élőhalottak sem másznak elő a sírból. Mégis félelmetesebb a legtöbb horrorfilmnél. Talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondjuk, hogy másképp félelmetes, vagy akár el is hagyhatjuk ezt a jelzőt, és nevezhetjük inkább megterhelő, nyomasztó alkotásnak. A mű kezdetektől sugallja, hogy a Rosemary testében növekvő magzat nem átlagos. A főhősnő nem hétköznapi gyermeket készül a világra hozni, és habár az árulkodó jelek egymást érik, a jóhiszemű Rosemary az utolsó pillanatokig igyekszik bizakodva tekinteni a jövőbe.

Nézőként négy különböző oldalról érezhetjük megostromolva a lelkünket. Ahogy Ira Levin is elmondta, borzasztó érzés látni, ahogy egy gyermekáldástól boldog fiatal nő mit sem sejtve készül életet adni a földre szállt gonosznak, ezzel az anyaság csodáját forgatva ki önmagából. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a közvetlen szomszédok (ahogy később kiderül, sátánimádók és boszorkányok) és az ő jó ismerőseik segítsége szükséges, na meg egy a sikeres karriert és a pénzt családja elé helyező férj közbenjárása. Rosemary kilátástalan helyzetbe kerül, amikor szembesül azzal, hogy az élete jelen szakaszában hozzá közel állók kivétel nélkül elárulták. A bizalom teljes megsemmisülése és a szeretet árulássá korcsosulása megrázóbb bármelyik kínzásfilm brutális gyilkossági jeleneteinél. Ezzel a vonulattal szoros összhangban a biztonságot nyújtó otthon képe is fokozatosan morzsolódik, hogy a fináléban utolsó maradványai is megalkuvást nem tűrően omoljanak össze. A Bramford bérház már Rosemaryék beköltözése előtt is sok szörnyűséget látott, ez azonban nem riasztja el a fiatal házaspárt. Az otthonkép, hiába vannak a melegség és a védelem illúzióját megteremtő pillanatai, már kezdetektől rideg, és minden zegzugából veszélyt áraszt. Ráadásul itt van a főszál is, amely teljesen egyértelmű mibenlétét csak az utolsó jelenetekben nyeri el. A Rosemary gyermeke volt ugyanis az egyik első olyan film, amely a Földre szálló ördög és az Antikrisztus elemeivel foglalkozott. Téve ezt úgy, hogy ezeket az entitásokat az átlagember hétköznapjaiba emelte be, megrázóan közel hozva a nézőhöz a Pokol teremtményeit.

A Rosemary gyermekétől azért retteghetünk teljes testünkben remegve a mai napig, mert több, szám szerint négy fronton taszítja ki lelkünket a komfortzónából. A várandós állapotot megmérgezi (az első front), a család és a barátok által közvetített bizalmat elpusztítja (a második front), és felhívja a figyelmet arra, hogy hiába van lakat a ház kapuján, a veszély az otthon falain belül is rejtőzhet (harmadik front). És ha mindez még nem lenne elég, akkor Roman Polanski elénk tár egy olyan víziót, amelyben a családi fészekbe érkező betolakodó nem holmi tolvaj, hanem maga a Sátán, aki a földi hatalmakat trónjukról letaszító, új sötét erőként szolgáló gyermekét hozza a világra egy mit sem sejtő, ártatlan fiatal nő felhasználásával (negyedik front). 

Csak az édesanyja ringathatja gyermeke bölcsőjét

Rosemary az úttesten száguldó autók elé kilépve kel át a túloldalra, miközben dudálnak és majdnem elgázolják. Akármennyire hihetetlen, ez egy spontán módon rögzített, nem előre megkoreografált jelenet. Polanski kiküldte a főhősnőt alakító Mia Farrowt a forgalom kellős közepébe, mondván, senki sem ütne el egy terhes nőt. Akár szándékos volt, akár nem, a rendező ezzel a képsorral elemi erőt adott Rosemary alakjának, és anyai hatalmának. Kevés karakterfejlődést találhatunk a filmvilágban, amely a Rosemary által a játékidő során bejárthoz hasonlóan összetett és radikális. Az óvatos, finom stílusú, az egész világhoz mérhetetlen naivitással viszonyuló lányból szenvedő, de kitartó nőalak, végül pedig letaglózóan erőteljes anya válik. Mia Farrow játékában a gyengédség, a türelem kellemes impulzusai és az utolsó pillanatig küzdő keménység egyesülnek. Az utolsó jelenetekben Rosemary egyszerre éli meg a barátai árulása és a természetfeletti létezése által kiváltott sokkot, de az anyai kötelesség és elhivatottság végül a legperzselőbb pokol törvényeit is felülírja. Amikor Rosemary határozottan odalép a bölcsőhöz, és ringatni kezdi a sötétség kicsiny hercegét, elsősorban nem félelmet érzünk. Nem egy nőt látunk, aki a nagy nyomás hatására végül meghajlik a gonosz erők előtt, hanem egy anyát, aki úgy száll szembe a Sátán hatalmával, hogy készen áll szeretetet és törődést adni a Pokol gyermekének. Hiszen, ahogy Levin írja regényében, az csak félig a sötétség teremtménye. Félig viszont ő, Rosemary.

Sötét árnyékok

Nem meglepő, hogy aggodalmas hangok elátkozott produkciónak kiáltották ki a Rosemary gyermekét, Polanskit pedig azzal vádolták, hogy olyan témához nyúlt, amelyhez nem lett volna szabad. A film bemutatását követő évek szintén árnyékot vetnek az alkotásra. A történet szerint a Bramford-bérház sötét múlttal rendelkezik. A kültéri jelenetekben a New York-i Dakota-ház játssza az épületet. Ez az az apartmanház, ahol a Rosemary gyermekének bemutatását követő évtizedben a The Beatles legendája, John Lennon lakott. Az épület előtt gyilkolták meg 1980-ban. Magát Roman Polanskit is nagy tragédia érte. A mű bemutatását követő évben, 1969-ben a huszadik századi amerikai kriminológia egyik legrettegettebb alakja, Charles Manson követői megölték a rendező huszonhat éves feleségét. Sharon Tate, aki az előző esztendőben, a Rosemary gyermeke évében ment feleségül Polanskihoz, nyolc és fél hónapos terhes volt, amikor végeztek vele.  

Ördögi hatások

A Rosemary gyermeke filmtörténelmet írt. Nem csak saját újszerű megközelítése által, hanem azért is, mert elindított egy azóta is meghatározó zsánert a horror műfaján belül. Ezekben a történetekben az Ördög és a Pokol a Földre költöznek, hogy a mindennapokba beépülve döntsék meg az Isten és az emberiség hatalmát. Szinte teljesen biztos, hogy a Rosemary gyermeke nélkül nem született volna meg a ’70-es évek óriási klasszikusa, az Ómen, amelynek története akár Polanski filmjének folytatása is lehetne. Nem feledkezhetünk meg továbbá Az ördögűzőről sem, amely minden idők egyik legtöbbre tartott horrorja, egyben pedig a valaha készült talán legfélelmetesebb mozgókép.

Ezen alkotások nélkül valószínűleg nem épülhetett volna fel a popkultúra démoni témákkal, kereszténymitológiával és a civil hétköznapokban jelenlévő gonosszal foglalkozó dimenziója. Ezt a vonulatot példának okáért olyan kiemelkedő történetek építették fel, mint a John Constantine: Hellblazer, a Spawn vagy a Hellboy című képregénysorozatok. Ezekből természetesen mozgóképes adaptációk is készültek.

A hasonló témákat körbejáró alkotások az utóbbi évekre veszítettek eredetiségükből és elismertségükből egyaránt. A Supernatural (Odaát) című sorozat hétköznapi környezetben vizsgálja a természetfelettit, ám mostanra már túl van a tizenharmadik évadon is, és gyakran érik a fantáziátlanná, sablonossá válás vádjai. Az ebben a világban mozgó különböző nagyjátékfilmek sem voltak képesek az újévezredben akkora port kavarni, mint a nagy klasszikusok. Jöttek-mentek az olyan horrorcímek, mint az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Az utolsó ördögűzés, A rítus, a Túlvilág szülötte vagy a Távozz tőlem, Sátán!, de különösebben emlékezetessé egyik sem vált.

Maga a Rosemary gyermeke is tovább élt. Ira Levin írt egy folytatást 1997-ben Son of Rosemary címmel, a mozgóképes „univerzum” pedig egy Look What's Happened to Rosemary's Baby című, 1976-os alkotással, valamint egy 2014-es minisorozattal bővült.

Zárszóként újra felidézném Ira Levin a regényhez írt utószavát. A szerző aggodalommal viszonyult a filmadaptációt ért vádakhoz. Hangsúlyozza, hogy nem hisz a történetben tárgyalt sötét vallási jelenségekben és ceremóniákban, egyszerűen csak el kellett tartania a családját, ezért szeretett volna egy egyedi és hatásos rémregényt alkotni. Ugyanakkor elgondolkozik azon, hogy ha nem hozza világra eme évtizedeken átívelő kulturális hatást gyakorló művét, akkor talán kevesebb vallási fundamentalista lenne a világon. Erről a kérdésről hosszasan lehetne vitatkozni, az azonban biztos, hogy a Rosemary gyermeke, mind a film, mind pedig a regény, sokkal több előnyt és értéket adott a kultúrának és a világnak, mint amennyi kárt okozott. Az egyik legjobban megírt, legütősebb történet, amely valaha megjelent.

Már ötven éve meghatározó, és ötven év múlva is az lesz.