Különös performansszal zárták az Eötvösös diákok a tanévet: a KOGART kortárs gyűjteményének egy-egy darabjára reflektáltak jelmezekkel, mozgással és elképesztően erős szövegekkel.

A KOGART, amely 2015 őszétől rendez kiállításokat a Várkert Bazár Testőrpalotájában, most kortárs gyűjteményét mutatja be itt – egy átfogó, és nagyon ütős kollekciót. De ez még nem minden!

Aki ismeri egy kicsit a KOGART működését, az tudja, hogy nem csak a kiálltások szervezésével, vásárlásokkal foglalkoznak, hanem minden évben jótékonysági aukciókat is szerveznek különböző – elsősorban oktatással és egészségüggyel kapcsolatos – civil szervezetek munkájának segítésére, emellett a fiatal művészek pályakezdését vagy külföldi tanulmányútjait támogató ösztöndíjakat adnak ki. Sőt, a fiatalok edukálása, befogadóvá tétele is az Alapítvány céljai közé tartozik, ezért létrehoztak egy együttműködést az Eötvös József Gimnáziummal, amelynek keretében egy új típusú, a diákok aktív közreműködésével létrejövő művészeti oktatás valósulhat meg. Ennek egyik eleme volt az a performansz és felolvasó-est, amelyre a tanév vége előtt egy héttel került sor a kiállítóteremben.

Nem vállalkoznék most arra, hogy visszaadjam az egyébként remek előadás hangulatát, már csak azért sem, mert összetett, zenei és színpadi produkciókról volt szó. Egyetlen fő motívumot emelnék ki: öt lány „hozzáöltözött” öt festményhez (illetve az egyik kép, Hitka Viktória munkája tulajdonképpen egy könyv, amelynek borítója sajnos nem elég ahhoz, hogy visszaadjuk a hangulatát, de legyen annyi elég, hogy a családon belüli erőszak egyik alapeleme a műnek) majd felolvasták asszociatív írásaikat, amelyek – az előadók fitatal korától függetlenül – meglepően erősre sikerültek. Az alábbiakban – a szerzők engedélyével – közöljük a szövegeket, és a hozzájuk tartoző képeket. A kiállítás pedig igazi MUST SEE, aki teheti nézze meg augusztus 26-ig. Az anyagot Kosinsky Richárd, Marosvölgyi Gábor és Szalay Ágnes kurátorok állították össze. 

Verebics Katalin - Nem szeplőtelen I.

Szöveg: Bokor Míra 

Azt mondtad rám, hogy:

pöttyös

dagadt

zsidó orrú

ó lábú

májfoltos

vörös fejű

vastag combú

elálló fülű

vékony szájú

fiú hajú

undorító

törpe

De ha jobban megnézed

127 csillag van a testemen

És bolygók meg örvények kavarognak a lelkemben

Az arcomon piros rózsák nyílnak

mert belülről meleg tűz fűt.

Nézd, szemem a júniusi ég színéből kért kölcsön

Mond, nem látod a tavaszt, ha rám nézel?

Néha elrepülnék vagy sodródnék bármerre

Ezért kell az erős láb, mindig kell, ami visszahúz.

A hajam meg kócos és rövid, de, csak azért, mert én mindig kisgyerek maradok

És alacsonynak lenni olyan jó, sohasem szeretném látni, hogy mi van a fák fölött

Különben miről álmodhatnék.

A szavaim eper illatúak és a füleim is csak kíváncsiak

A vékony szájam pedig előkelő, legalábbis Anya mindig ezt mondta,

de amúgy se látod, mert mindig beszélek, (zöldséget és gyümölcsöt is)

És nézd az orrom is milyen szép, látom, hogy honnan, kitől jöttem ide

Hát nem gyönyörű hogy mindezt ennyi helyről örököltem?

Mondhatsz, amit akarsz.

De én akkor is azt mondom, soha, soha többé nem rejtem el azt a 127 csillagot.

Méhes Lóránt - Marietta Zuzu-szemüvegben

Szöveg: Fertőszögi Zsófia 

Lassan már összefutnak a csíkok egy jégsima fehér mezővé, és így jó. Nekem ez kell.
Az előbbi kérdésedre csak azt tudom felelni, hogy nem, biztos, hogy nem. Miért akarnék én gyereket? Magamat sem szerettem kicsiként, gyenge voltam meg befolyásolható. Igazából egyszerűen zavarnak. Zajosak, csak a baj van velük, hátráltatják az embert mindenben.
És amúgy is, én most vagyok fiatal, férfiak ezrei hevernek a lábaim előtt, élnem kell.

Hogy van-e most valakim? Persze van. Igen, szeretem.
Sokféle tervem van. Szeretnék egy saját kocsit és megtanulni vezetni. Ez a nőknek ugyanúgy jár.

Milyen egy ideális nő? Fogalmam sincs. Elég erős, független, amúgy szerintem a főzés, mosás, takarítás, szülés, egyáltalán nem kell, hogy a nők feladata legyen, ha valakinek jól esik csinálja, én nem igazán kérek belőle.

Melyik elem lennék? Milyen kérdés ez? Valószínűleg tűz, de nem szoktam ezen gondolkodni.

Piros, nyár, fehér táska, egy bátyám van, osztriga, nincs állatom, nem is lesz.

Jövőt illető terveim... hmmmm egy fehér Mercedes, magánest, párizsi vakáció.

A végjegyem lett? Na ezt még nem mondták! Amúgy engem nem zavar a fény, nem azért hordom ezt a szemüveget, csak utálom, ha belelátnak az emberek a tekintetembe.
Nem! Nincs titkolni valóm..., de nem akarom, hogy az érzelmeim ennyire egyértelműek legyenek.
Igen vannak érzéseim..., de nem szeretek róluk beszélni!

Hitka Viktória - Gyermekkorom (2006-2007) sorozat

Szöveg: Bognár Panni

Hinta

3...2...1...Rajt! – kiáltja egy magas férfi, arcán csuda nagy mosollyal. Megiramodok, és csak repülnek azok a kis lábak.

Persze hogy én érek oda előbb, mindig én nyerek. Megfogom azt a két csúszos hideg láncot, elkezdem felhúzni magam, de már érzem is magam mögött a segítő kezet ami rakna is bele a hintába. – Nem! Egyedül is tudom!-kiáltom, és felugrom. Elsőre persze nem sikerül, de aztán másodszorra... igen ezaz!

Diadalittasan felnézek Apára aki csipőretett kézzel nézte végig a mutatványomat. – Kész felnőtt – mondja tetetett komolysággal mire én a legfelnőttesebb arcomat vágom. Kitör belőlünk a nevetés. Apa megfogja a hinta szélét, és sutty, már repülnek is azok a kis lábak. Előre, hátra, előe, hátra. Meg akar lökni hátulról, de én leállítom, mert már ez is megy egyedül! Május óta 5 vagyok, nagy vagyok.

Egy...kettő...há... – De hisz minek futni? Üres a játszótér. Megfogom a hintaszéket, de most nem megy, egyszerűen keptelen vagyok rá. Mintha ólomból lenne az a két láb, az a két kar, nem tudok beleülni a hintába. Pedig már nagy vagyok, és a nagyok egyedül is tudnak hintázni. Ezt mondta Apa, amikor megkérdeztem, hogy kijön-e velem játszani. Nem, sok dolga van – volt a válasza. Végül csak beleküzdöm magam abba a kopott székbe, amit fénykorában még unikornisok meg sellők reptettek, de ma már csak rózsaszín foltok és izzadságnyomok díszítenek. Fészkelődöm, már alig férek el benne, mennyivel kényelmesebb volt ez régen! És mennyivel könnyebb volt meglökni magamat, most nem akar elindulni ez a buta-égjárószerkezet. Kalimpálok de semmi. Mintha a varázsereje eltűnt volna. Apa bezzeg biztos tudná a varázsigét, ő mindenre tudja a varázsigét. Hogy hogy kell rábírni anyát hogy megvegye az óriás túrórudit ne csak a picit, hogy hogy kell brekegő hangot kiadni a száddal, de úgy hogy ne olyan béna legyen mint ahogyan mások csinálják. Hogy hogy kell elűzni a csikimanókat, vagy hogy kell néha előhívni őket ha valaki rosszul viselkedik. Egyedül nem is olyan jó a játszó, egyedül nem is jó hintázni. A felnőttek is biztos a barátaikkal jönnek csúzdázni, már ha elférnek benne. Leszállok és elindulok hazafelé. Majd máskor visszajövök. Majd, mikor már jó lesz nagynak lenni.

Haász István - Structura Solida VII.

Szöveg: Nagy Anna 

szolidan, sárgán

érzem a talpam alatt a fát, most éppen olyan hegyes-dombos. legalábbis olyannak érzem. megyek össze-vissza, mégis mindig ugyanott lyukadok ki, nem tudom miért. a sárga labirintust amúgy nagyon szeretem, csak kezd unalmas lenni. ezért mostanában papírrepülőket hajtogatok, és azokat dobálom, magammal barkochbázom, azon gondolkodom, hogy milyen lehet az áfonya íze, vagy hogy milyen egy seszínű tehén. a múltkor például találtam egy könyvet, ami igazából üres volt. most abba mondom bele a szavakat. 

nem tudom mióta vagyok itt. jó nekem. nem bánt senki, én sem bántok senkit. 

néha olyan, mintha én magam lennék ez a sárga labirintus. csak kanyargok, egyenesen és össze-vissza megyek, néha ilyen vagyok, néha olyan, sosem ugyanaz. néha megsértődök saját magamra, ezért falakat húzok magamnak, amit nem tudok ledönteni, mert közben ez valahogy bennem volt eredetileg csak épp most találtam meg.

nem tudok kiigazodni magamon. 

szóval vannak ezek a falaim, amitől nem tudom a világot harapdálni, pedig szeretném, viszont közben félek. félek tőle, hogy valaki szerint túl sárga vagyok, túl sokat csapongok vagy túl szótlan lennék. az embereket egy picit furának tartom amúgy. ijesztőek, amúgy meg lehet, hogy kedvesek. jobban belegondolva, engem inkább naivnak gondolnának. 

nem tudok kiigazodni magamon.

sárga vagyok, mint a nap. csak belőlem nem a fény süt, hanem valami más. Talán magány. Néha jó lenne ha lenne valaki aki mellett nem lennék az, akiről a magány süt. 

még mindig nem tudok kiigazodni magamon.

Cseke Szilárd - Erdő I-III.

Szöveg: Nagygyörgy Sára

Itt még nyugalom van,
Akkor is, ha szürke az ég és a koppanó esőcseppek szikrázó villámokkal törik meg a csendet.
Akkor is, ha időnként egy őz menedéket keres vagy egy mókus árkot-bokrot rezgetve szerez élelmet.
Akkor is, ha ez az állapot nem lesz soha már, csak a vihar miatt nem áll még lángokban a határ.
Hisz amiről nem tud, az neki nem fáj.

Itt nincs még mitől félni,
Mert hiába ijesztő a vihar, ha az az, ami megvéd, nem pedig holmi meleg odú vagy hiú remény.
Mert nem szűrődnek idáig a kinti zajok, csak a megnyugtató mennydörgés az, ami az avarba is elér.
Mert hiába hatalmas az erdő, ha mindenhová jut fény és élhetsz úgy, hogy nem tudod, hogy érhet veszély.
A tudatlanság most még erény.

Itt is elér a vég, de mindegy,
Hisz, ha kell a gyár, a bolt vagy bármi is az embereknek, mit számít néhány fa, gaz és állat rengetegek?
Hisz minek törődjünk mással, ha a mi érdekünk igazabb, nem igaz? Érdek és butaság egyre megy.
Hisz hiába vonul el a vihar, ha valami rosszabb közeleg. Munkagépek sora borítja fel a rendet.
Lassan, ami itt volt, csak múlt.

Itt a pillanat, és eltörlik az egészet.
Nincsenek többé táncoló árnyak vagy ritmusra zörrenő ágak. Erre az elődeink mit mondanának?
Nincsenek többé őzek vagy fák, sem a békés állandóság. Csak egy szürke lakótelep épül az egykori fényes erdő nyomán.
Nincsenek többé a gyerekkori csodák. Ugyan már… Kidőlt fákból ki építene szívesen palotát?
A háborút akkor sem nyerhetik meg, csak a csatát.

Itt még így is van remény,
Ha úgy látod könnyű tönkretenni valamit, ne feledd, nyomtalanul eltörölni semmit nem lehet, mert
Ha látod, ahogy a telep szélén egy kislány bokrokat ültet el, nem is sejtve, hogy érte mi minden tűnhetett el.
Ha látod, hogy a házak tetején madarak csiripelnek, átadva tudásukat ismeretlen népeknek.
Amíg az emléke él, ő sem veszett el.

Újra nyugalom lett,
Akkor is, ha szürke az ég és a koppanó esőcseppek szikrázó villámokkal törik meg a csendet.
Akkor is, ha csak emlék, hogy egy őz menedéket keres vagy egy mókus árkot-bokrot rezgetve szerez élelmet.
Akkor is, ha ez az állapot nem lesz soha már, s lassan megint lángokban állhat majd a határ.
Hisz amiről csak mi tudunk, az nekik nem fáj.