Fiatalság, bolondság – identitászavar és szorongás. Nehéz kamaszévek, kemény serdülőkor és mindaz a gyönyörűség, amely ebből megszületik. Íme tíz kiváló film a felnőtté válásról.

Gondtalan tizenéves kor. Azok a csodálatos, konfliktustól mentes, egyszerű idők. A gyerekkor. Aztán a gimnázium. És a konstans szépség, amit ezek szállítanak az életbe... Volt valaha fiatal az, aki ezeket a gondolatokat hangoztatja? 

Tény és való, számos öröm akad a tizenéves fiatalok számára. Előttük az egész élet, lehetőségek tárháza várja őket. Igen, ámde ott a temérdek rettegés, a bizonyítási kényszer, az útkeresés tele akadállyal, és a frusztráltság, a kétely. Kétely, hogy talán nem lesznek senkik, és elvesznek örökre. Ez az emberi élet első komoly harca, a létezés háborújának tűzkeresztsége, amelynek megvívása után erősebben, győztesen kezdhetünk bele a felnőttkorba. Ez a fiatalság. Kimeríthetetlen téma, így természetesen a filmművészetet is nem egyszer megihlette.

A Kszi, Simon, az év egyik legmeghatóbb mozijának premierje kapcsán a legkiválóbb coming of age filmeket gyűjtöttem össze az alábbi, szubjektív toplistában.

Az alkotások a megjelenés időrendjében követik egymást.

American Graffiti (1973)

A Star Wars előtti George Lucas még nem Jedi lovagokról és messzi-messzi galaxisokat átszelő csodálatos úrhajókról mesélt. Ekkor még húzta vissza a Föld gravitációja, az időben viszont visszautazott egy évtizedet, hogy az 1960-as évek válaszút előtt álló végzős középiskolásairól meséljen.

Az American Graffiti 2018-ban is megkapóan erős atmoszférával kelti életre az amerikai fiatalság túlzselézett hajú, nyakig begombolt inges hőskorát. Nem voltak ezek a srácok sem jobbak, sem pedig rosszabbak, mint az utánuk következő generációk. Ugyanúgy balhéba keveredtek, megélték a szerelmi válságokat, összehányták magukat a piától és nagyon, de tényleg túlságosan korán akartak felnőni. Főhőseink az érettségi bál estéjén, nem sokkal az egyetemi városokba történő elutazás előtt, kissé szürreális keretek között, nagyszerű és keserédes kalandokat megélve tanulják meg, hogy mi a fontos. Felfedezéseket tesznek önmagukról és a világról, miközben az élet óvatosan megsuhintja őket, hogy érezzék a tettek és a szavak súlyát, mert ez lesz az, ami majd biztosítja, vagy épp örökre elgáncsolja boldogulásuk lehetőségét.

Nulladik óra (The Breakfast Club, 1985)

Zsenik, atléták, hercegnők, művészek és bűnözők. Sztereotípiák, amelyekkel a tanárok és a szülők megbélyegzik a tizenéveseket, hogy így igazolják a felületes nevelést és a színvonaltalan oktatást. John Hughes filmjében öt fiatal érkezik a szombati büntetőnapra a középiskola könyvtárába. Társadalmi sablonokként kezdik a napot, de sokrétű, teljes emberekként végzik.

A Nulladik óra tökéletes érzékkel fedezi fel azokat a tulajdonságokat, gondolatokat és érzelmeket, amelyek történeti időszaktól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül mindig aktuálisak a serdülők számára. Ezért hat harminchárom évvel bemutatása után is ugyanolyan frissnek, mint a '80-as években. Hughes mesterien teremt feszültséget, ugyanakkor gyakran megnevettet és a katarzis pontjain a könnycsatornákat sem kíméli. A dühös, lázadó ifjúság frusztrációja ugyanúgy megjelenik, ahogy a gimnazista szexuális bizonytalansága, a félelem a szülőktől és a tanároktól, na meg az állandó megfelelési kényszer. Mindez képes a film teljes játékidejében lendületes és szórakoztató élményként működni. A Nulladik óra megmutatja a problémákat, de megoldást is javasol. Az egymással ellentétes személyiségeket kommunikációs helyzetekbe, interakciókba kényszeríti, a témák pedig sokszor igencsak intimek. Végül mindannyian megnyílnak, megtisztulnak, és a büntetőnap végére jobbá válnak. És ezáltal, ha csak egy picikét is, de a társadalom is fejlődik.

Állj mellém! (Stand by Me, 1986)

Stephen King regénye alapján Rob Reiner rendezte meg minden idők egyik legerősebb ifjúsági filmjét. Wil Wheaton, River Phoenix, Corey Feldman és Jerry O'Connell még lelkes gyerekszínészekként, varázslatos kémia keretei között dolgoztak össze azért, hogy a személyiségkeresés útjára lépő tizenkét évesek különleges barátságát és viszontagságos lelki világát bemutassák.

A személyiségkeresés útja ebben az esetben egy metaforikusan is értelmezhető erdei túrával kezdődik. Főszereplőink tudomást szereznek egy, a hatóságok által még fel nem fedezett holttestről, és elhatározzák, hogy hőssé válnak, mint megtalálók. Kalandjuk izgalmas, feszült és veszélyekkel teli, megtűzdelve tartalmasabbnál tartalmasabb párbeszédekkel. Feladatukat megfelelően ellátni képes szülők hiányában a gyerekek egymásnak nyújtanak lelki támaszt, és lehet, hogy a felnőtté válás során majd eltávolodnak, de ezekben a korai napokban talán még golyót is kapnának társaikért. Az Állj mellém! érzelmes, de nem túlzottan szentimentális film. Hatásos, de nem hatásvadász. Őszinte történet a gyerekkorról, cukormáz és plüssállatok nélkül, a felnövés valódi kegyetlenségével körítve, kreatív húzással a természet törvényei által uralt helyszíneken elmesélve.   

Tökéletlen idők (Dazed and Confused, 1993)

Richard Linklater alkotása a valaha készített egyik legszembetűnőbb filmparadoxon. Nem szól semmiről, de mégis mindenről mesél. Mégis mi értelme van ennek? Lehetséges-e egyáltalán? Igen, ugyanis a Tökéletlen idők nem nevezhető igazán cselekményes filmnek, az érdemi történések ugyanis kimerülnek abban, ahogy az idősebb gimnazisták szívatják a gólyákat, füveznek, isznak és buliznak. Az író-rendező ábrázolásmódja azonban megteremti az egyik leghatásosabb életképet a fiatalságról.

A karakterek megjelenésében, a megkapóan hiteles párbeszédekben és a természetes színészi játékokban ugyanis feltűnik minden, de tényleg minden, ami a felnőttkor előtt néhány lépéssel álló, az élettel felkészületlenül szembenéző kölykök világát jellemzi. A történet 1976-ban, a tanév utolsó napján játszódik, de ugyanúgy szól a '60-as évek diákjairól, ahogy a '80-as, vagy a '90-es évek vagányairól is beszél, sőt, aktualitását még a huszonegyedik század gyökeresen átalakult társadalmában is megőrzi. Matthew McConaughey, Milla Jovovich és Ben Affleck fiatal kiadásban vannak jelen. Velük együtt a sok tehetséges művész gondoskodik róla, hogy a produkció száz percében megtalálja magát mindenki, aki valaha volt fiatal. Hogy felfedezze benne mindazt, ami nem volt jó, és nem volt rossz, egyszerűen csak volt azokban a tökéletlen időkben.

Good Will Hunting (1997)

Gus Van Sant a '90-es évtized egyik legerősebb filmdrámáját szállította le Ben Affleck és Matt Damon Oscar-díjas forgatókönyve alapján. Will Hunting (Damon) fiatal zseniként a társadalomban betöltendő helyét keresi, a történet pedig rávilágít arra, hogy emberi kapcsolatokra és érzelmi támogatásra annak is szüksége van, aki játszi könnyedséggel mondja fel a komplett amerikai történelmet és a legbonyolultabb matematikai tételeket.

Egy csapatnyi ember kell ahhoz, hogy a nevelőszülei által gyerekkorában bántalmazott, a világ egésze felé bizalmatlanságot tápláló, dühös srácot észhez térítse. Mert a társadalomnak szüksége van rá. Ezért beszél neki az élete alakításában parádézó Robin Williams hosszú és gyönyörű, de közben végtelenül természetesen előadott monológokban az élet szépségeiről és a világ igazságtalanságairól. Jó barátjaként Ben Affleck a lehető legtisztább őszinteséggel fenyegeti meg halálosan, amiért nem hajlandó megtenni az első lépést a naggyá válás felé, miközben Stellan Skarsgård matematikusprofesszorként igyekszik azzá tenni Will-t, amivé ő sose tudott válni. Olyan emberré, aki tudásával talán képes megmenteni az elkárhozásra készülő társadalomnak legalább egy kis részét. De ha saját értékeit ő maga nem fedezi fel, akkor minden hiába.

Majdnem híres (Almost Famous, 2000)

Cameron Crowe feltekeri a hangerőt, belövi a rockersérót, teletankolja a turnébuszt és még egy jó hideg sört is bont a kedvedért. Így invitál a megismételhetetlen kalandra, amely során a mindössze tizenöt éves, újságírói szárnyakat bontogató zenebolond, William Miller (Patrick Fugit) szemén keresztül láthatjuk egy feltörekvő rockbanda tagjainak mindennapjait. A szakmai sikerekkel, a temérdek rajongóval és durva konfliktusokkal együtt.

Egy majdnem híres újságíró egy majdnem híres zenekart, a Stillwater formációját követi végig a nagyszabású turnén. A szórakoztatóipar így megismert útvesztőiben legalább akkora arányban teszik tiszteletüket a lelki és emberek közötti válságok, mint a feledhetetlen bulik és a megismételhetetlenül szép pillanatok. Crowe filmje ezáltal válik példásan összetetté és sokrétűvé, miközben legnagyobb értéke az, hogy a maratoni játékidőn keresztül végig képes hiteles maradni. A fiatal kora miatt előítéletek célkeresztjébe kerülő, ám tehetséges és lelkes William a Rolling Stone magazinnak írhat cikket, de megélt születésnapjainak számát végig titkolja a szerkesztő elől. A Majdnem híres a főhős, a zenekari tagok, valamint a feltétel nélküli rajongást és a rock 'n' roll szellemiséget megtestesítő Penny Lane (Kate Hudson) showbizniszt meglovagoló kalandjain keresztül személyiségfejlődésről, kortalan tehetségről és őszinteségről mesél. Na meg arról, hogy sokkal élhetőbb lenne a világ, ha mindezeknek nem akarnánk bármi áron gátat szabni.

Egy különc srác feljegyzései (The Perks of Being a Wallflower, 2012)

Stephen Chbosky rendezése különleges film. A 2010-es évek egyik legpozitívabb hangvételű mozgóképes élménye, pedig olyan karakterekről szól, akik már tizenévesen is igencsak megtépázott lelki világgal rendelkeznek.

Az Egy különc srác feljegyzéseiben Charlie (Logan Lerman) súlyos múltbéli traumákkal és pszichológiai problémákkal vág bele a középiskolába, ahol összesen 1384 napot kell eltöltenie. A magas szám kevésbé tűnik rémisztőnek, miután barátságot köt két végzőssel, Patrickkel (Ezra Miller) és Sammel (Emma Watson). A homoszexuális fiúval és a súlyos önértékelési zavarokkal küzdő lánnyal megkapó hármast alakítanak. Olyan intim emberi csoportot, amelynek tagjai kölcsönösen biztosítják egymásnak a személyiségfejlődéshez szükséges ingereket. A film által bemutatott időszak az évek folyásában feltűnő, rövid életű, de annál szebb béke szigeteként jelenik meg. A gyermekkori fájdalmak és a felnőttkori kihívások között ez a rövid pihenő, ám a játékidő második felében már érkeznek is a konfliktusok, amelyek átvezetik a főhőst és barátait a felnőttlét viszontagságos vidékeire. A pozitív kicsengés azonban megmarad, a lélekemelő produkció pedig a coming of age műfajvilág egyik legszebb, legjobban strukturált monológjával zárul. 

Sráckor (Boyhood, 2014)

Richard Linklater műve egyedülálló filmes koncepciót képvisel. A Sráckor tizenkét éven át forgott, hogy ezáltal a főhős Mason felnövéstörténetét végig az őt életre keltő Ellar Coltrane játékán keresztül figyelhessük. Évről évre visszatértek a gárda tagjai, hogy a fiatalság adott időszakait képviselő jeleneteket leforgassák, majd 2014-ben összeállt a monumentális produkció.

Mivel Coltrane végig jóformán önmagát játssza, ahogy a Mason testvérét megformáló Lorelei Linklater (a rendező lánya) is egy teljesen átlagos serdülőt kelt életre, az összkép szemfényvesztés-jellege tagadhatatlan. A Sráckorban pont a színészi azonosulás lényege veszik el, legalábbis az említett két szereplő esetében. Ettől függetlenül példa nélkül álló vállalkozásról van szó, amely hiába sablonos és túl hosszú, különlegessége okán kihagyhatatlan. Ráadásul azok, akik a műben valóban színészkednek, kiváló munkát végeznek. Patricia Arquette és Ethan Hawke egyaránt parádéznak. Emellett Richard Linklater, ha a sztorit nem is képes végig izgalmasan vezetni, remekül fest hangulatot, szép képeket tár a néző elé, és mindig gondot fordít a popkulturális és közéleti utalásokra, amelyek jelzőbójaként mutatják meg, hogy épp melyik évben járunk. Egyedi alkotás, és emiatt értékes. Szinte biztos, hogy ha valaki megpróbálná utánozni, rideg fogadtatásban részesülne.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl, 2015)

Ha ez egy megindító romantikus történet lenne, nyilván másképp alakulna minden. Ám Alfonso Gomez-Rejon rendezőnek egészen más tervei vannak, és ezt még a játékidő első felében le is szögezi. Tudja jól, hogy az élet ritka szemét módon képes viselkedni az emberrel, ezért a saját fegyverével vág vissza neki. Az életút megkezdése előtt álló fiatal lányt megtámadó leukémiáról pofátlan cinizmussal mesél.

Gyakran lehet hallani, hogy humorral minden könnyebb, és ha valami, akkor ez a film bizonyítékul is szolgál erre a kissé elcsépelt állításra. A főhős Greg (Thomas Mann) nem lelkiismeretességből vagy esetleges romantikus érzelmek okán kezd közeledni a rákkal diagnosztizált Rachelhez (Olivia Cooke), hanem egyszerűen csak azért, mert édesanyja rábeszélte. A fiú végül szoros barátságot köt egyre rosszabb állapotokat megélő iskolatársával, miközben a felnőtté válás nehézségeit, a közoktatási rendszer igazságtalanságait, valamint a férfi és nő közötti kommunikáció zsákutcáit popkulturális utalásokkal és temérdek szarkazmussal kezeli. Ő egy intelligens, érző szívű, de végtelenül magányos fiú, akit keményebb fából faragott barátja (vagyis ahogy ő mondja, munkatársa), Earl (RJ Cyler), a laza történelemtanár szerepre kiváló érzékkel castingolt, gengszterarcú Jon Bernthal és egy haldokló lány terelget a megfelelő irányba. Érdekes párhuzam a történetben, hogy úgy érezzük, Gregnek kevesebb ideje van rátalálni a helyes útra, mint Rachelnek, aki a rákkezeléstől elgyengülve, a film végén már csak feküdni képes. Persze nem kell aggódni, a lány végül túléli a betegséget. Megígérem...

Egy magányos tinédzser (The Edge of Seventeen, 2016)

Kelly Fremon Craig méltatlanul ritkán emlegetett alkotása kontrasztos mű. Könnyed tálalásmódja és dinamikus történetvezetése visz magával, miközben a tinédzserkor poklának minden aspektusát megmutatja. Bonyolult családi kapcsolatok, ingatag barátságok, nehezen kibontakozó érzelmek és téves vonzódások.

A nagyszerű Hailee Steinfeld kiválóan alakítja a főhős Nadine-t, aki úgy érzi, a világ cserben hagyta. Még az a kicsi szeglete is, amely korábban támogatta. A pozitív külső visszacsatolások elmaradása nyomán a fiatal lány cinizmussal reagál szinte minden ingerre, egyetlen beszélgetőpartnere pedig a közönyösnek tűnő tanár, Mr. Bruner, aki Woody Harrelson tolmácsolásában egyszerre nagyon szórakoztató, ugyanakkor igencsak elgondolkodtató karakter. Az Egy magányos tinédzser hiteles és őszinte film egy hiteles és őszinte életszakaszról, amelyben az útkeresés legalább annyira izgalmas, mint amennyire nyomasztó. Identitásválságból és meggondolatlanságból gyúrt történet, amelyet kellemes humor ízesít meg, igazi zamatát pedig az adja, hogy még a fiatal fejben formálódó radikálisabb gondolatokat is bátran kimondja.

Nagy kedvencek, kihagyhatatlannak vélt alkotások lemaradtak a listáról? Kommentben várjuk a kiegészítéseket és saját listákat!