1998. július 10-én mutatkozott be Darren Aronofsky első nagyjátékfilmje, a Pi. Az évforduló apropóján fejest ugrottunk az újabban botrányfilmesként számon tartott mester művészetébe.
Amikor 1969-ben, Brooklynban a kis Darren meglátta a napvilágot, valószínűleg még senki sem gondolta, hogy depresszív, ugyanakkor gyönyörű filmnyelvvel dolgozó drámáival felforgatja majd az újévezredbe átlépő mozgókép-művészetet. 1991 óta dolgozott rövidfilmeken, majd ’96-ban elkezdte felvázolni első nagyobb lélegzetvételű művének alapjait. Az isten nevét a Tórában kereső matematikusról, Max Cohenről mesélő Pi 1998-ban jelent meg.
A Pi fekete-fehér fényképezéssel, minimalista eszköztárral készült el, mégis igencsak hatásosra sikeredett. Ezzel bebizonyosodott, hogy Aronofsky valóban tehetséges alkotó. Következő víziója, a Rekviem egy álomért 2000-ben vette be a mozikat. A Jennifer Connelly, Ellen Burstyn, Jared Leto és Marlon Wayans neveivel fémjelzett remekmű máig az újévezred egyik legtöbbet idézett kultfilmje, és kiváló drogprevenciós dolgozat is egyben. A sötét tónusú, fekete-fehérben és fojtogató sötétkékben fényképezett, kemény drámák után a 2006-os A forrás következett. Hugh Jackman és Rachel Weisz az egyik legegyedibb és leglátványosabb szerelmes filmben dolgoznak együtt azért, hogy a melankolikus történet sodrásán keresztül elvezessék a nézőt a katartikus fináléig. A meghaló Nap fényében felrobbanó halhatatlan szerelem után Aronofsky földhözragadtabb, dokumentarista beütésű tálalásmódra váltott Mickey Rourke színészkarrierjének rehabilitációjához. Így született meg A pankrátor. Ezt követően Oscar-díjat szerzett Natalie Portmannek a Fekete hattyú című, nemcsak nyomasztó, hanem félelmet is jócskán generáló pszichothrillerrel. 2014-ben kisebb hullámvölgyként behajózott bárkáján Noé, méghozzá Russell Crowe tolmácsolásában, a bibliai történet adaptációja azonban csak mérsékelt mennyiségű elismerést tudott bezsebelni. Az utóbbi időben megborult elmeállapottal vádolták a gyengébb idegzetű befogadók, hiszen tavalyi, anyám! című alkotásával alaposan felborzolta a kedélyeket. Jennifer Lawrence és Javier Bardem zavarba ejtő, naturális fordulatokban gazdag, erősen szimbolista tortúrája Darren Aronofsky eddigi legnehezebben fogyasztható műve.
Botrány ide vagy oda, az anyám! széles fogyasztásra alkalmatlan fajsúlya nem meglepő. Aronofsky sosem kertmozik kellemes hőmérsékletű, laza, fröccsözős kora esti vetítéseire szabta alkotásait. Tény, hogy az anyám! jóformám elejétől a végéig egy lezárulni nem akaró lázálom, ám a rendező korábbi hősei is megtapasztalták a szürreális víziók és szimbolikus, olykor rémisztő jelenések erejét.
Max Cohen egyre mélyebbre ás kutatásában, mígnem saját intelligenciája okán válik üldözött vaddá, miközben mentális állapota is a szakadék szélére sodródik. A metró-aluljáróban lüktető agya szűnni nem akaró, felfokozott működése testesül meg, és talán ez az a pillanat, amikor a zseniális matematikus először vágyik a boldog tudatlanság állapotára. A valóságtól a szereplőket és a nézőt egyre jobban elszakító tévképzetek a Rekviem egy álomért jeleneteiben is fontos funkciót töltenek be. A drogfüggő összeomlásának folyamatát prezentálják hatásosan. Ellen Burstyn nappalijában életre kelnek a háztartási berendezések, majd az idős nő kedvenc televíziós vetélkedője is megmagyarázhatatlanul interaktívvá válik. Egy ponton túl már lehetetlen megmondani, hogy mi igaz, és mi az, ami csupán a bódultság illúziója. A forrás három szálon futó romantikus történetének kronológiailag legkésőbbi, a Naprendszer pusztulásának előestéjét bemutató idősíkja is értelmezhető szimbolikus látomásként. A szerelem korokon és világokon átívelő, halhatatlan érzelme még akkor is jelen van, amikor felrobban az utolsó napsugár. A pankrátor megfáradt hőse a lehető leghétköznapibb formában jelenik meg, ám Aronofsky talán legprofibb alkotása, a Fekete hattyú nagy számban tartalmaz sötét képzelgéseket. A külvilággal ápolt kapcsolatát jelenetről jelenetre egyre inkább elveszítő balerina, Nina Sayers már-már horrorfilmes félelemhullámvasúton találja magát, és még a filmtörténelem legnyomasztóbb leszbikus légyottját is csak hallucinálja.
Víziók, rémképek, szimbólumok. A kivétel nélkül nagyszerű színészek mellett ezek Aronofsky fő eszközei a mondanivaló átadásához. Ezen szürreális jelenetekben a valóság elemeit újszerűen rendezi, hogy így adjon fizikai formát különböző elvont fogalmaknak. Hiszen minden alkotása mélyen gyökerező, lelki-mentális emberi tulajdonságokról szól. A Pi a tudatlanság és a zsenialitás kontrasztját mutatja be, a Rekviem egy álomért a függőségről mesél, A forrás pedig a szerelem szavakba önthetetlen összetettségét tolmácsolja. A Fekete hattyú sikerre vágyó táncosnőjének történetében a maximalizmus ölt minden jelenetben más démoni alakot. A Noéban a szép koncepcióban megjelenő képek a bibliai tartalom könnyebb megértését szolgálják, míg az anyám! kaotikus lidércnyomása férfi és nő kapcsolatán keresztül beszél nem másról, mint magáról az emberiségről. Pontosabban arról az építő-pusztító, ellentmondásos magatartásról, amit ez a faj képvisel. Egyedül A pankrátor fogja vissza az abszurdabb epizódokat, amelyek nem is mutatnának jól a romos életében valami utolsó utáni szépséget kereső bunyós, Ram históriájában.
Nem vagyok rosszindulatú, hiszen az egyik kedvenc rendezőmről van szó. Arról az emberről, aki oroszlánrészt játszott abban, hogy tizenévesen beleszerettem a filmekbe. Viszont, ha negatív konnotációval szeretném leírni Aronofsky életművét, azt mondanám, hogy ez az ember tulajdonképpen ugyanazt a karakterdrámát meséli el újra és újra, csak éppen mindig radikálisan más köntösben. Aronofsky az a rendező, akinél a bukást nem, vagy csak ritka esetben előzi meg a gyarapodás és a felemelkedés. Hősei rendszerint hamar rátérnek az összeomlás útjára, bár a történetek kezdetén még egészen elviselhető körülmények között élnek. Max Cohen nem bírja el saját, világrengető intelligenciájának súlyát, ahogy a Rekviem egy álomért önsorsrontó nyomorultjai is megszakadnak a drogos addikció nyomása alatt a másfél órás játékidő végére. A forrás melankolikus atmoszférájában az emberi test, a halandó élet ismétlődő összezuhanása arra szolgál, hogy az örökkévaló szeretet reinkarnálódhasson. Nina Sayers története nem ilyen megnyugtató, hiszen a táncosnőnek át kell adnia magát a fekete hattyú által jelképezett irreális tökélyre vágyás hatalmának ahhoz, hogy kiteljesedhessen, és a fizetendő ár nem két fillér. A pankrátor kálváriája hasonló. Csak éppen Ram nem a maximumra, inkább a minimumra vágyik. Arra, hogy egy rövid időre visszatérhessen, hogy érezze az ereiben áramló életet. Ragyogni akar még utoljára. Az ő tragédiája nem a küzdelemben, hanem a hanyagságban áll. Egy eltékozolt, helyrehozhatatlan élet sötét és megrendítően valóságos képe jelenik meg. Mindezen karakterekhez hasonlóan a bibliai Noé is fokozatosan belezakkan a küldetéstudatba, a leépülés folyamata pedig szinte sorsszerű. Három évvel később az anyám! éjfekete rémálomban egyesíti az édenkerti és a pokoli látomásokat ahhoz, hogy az univerzális emberi értékek bukásáról regéljen.
Így válik Darren Aronofsky életműve a szebb jövőért csak ritkán küzdő, de kivétel nélkül mindig összeomló emberi jellem próféciájává. Szürreális képeivel, megroppanó, hősietlen hőseivel és komor színűre festett jeleneteivel a huszonegyedik századi filmdráma mestere borús analízist állít ki fajunkról. Olyan dolgokat mond el, amelyeket nem szeretnénk hallani, és művészete pont ezért értékes.
Darren Aronofsky pesszimizmusa az anyám! történetében minden korábbinál erőteljesebb színezetet öltött. Így remegve várhatjuk következő, egyelőre cím nélküli látomását, amely a mesterséges intelligencia témakörével fog foglalkozni, és jó eséllyel újabb negatív véleményt mond majd a bolygó uralkodó fajáról.
Ne felejtsük el letakarni a tükröket! Hiszen ellenkező esetben lehet, hogy meglátjuk bennük mindazt, amiről Aronofsky mesél már húsz esztendő óta. És ez a felismerés a legkisebb mértékben sem lenne kellemes.
