Ravasz gengszterek, marcona bankrablók és trükkös tolvajok. A való életben nem szívesen találkoznánk velük, de a moziban ülve tagadhatatlanul élvezetes, ahogy küzdenek a minél nagyobb zsákmányért.

Az Ocean's 8 kapcsán összegyűjtöttem a tíz legjobb rablófilmet. A szubjektív listában nagy öreg rendező remeke és újabb darab egyaránt feltűnik, ahogy a szövevényes heist filmek és az akciódúsabb alkotások is jól elférnek rajta egymás mellett.

A filmek a megjelenés időrendi sorrendjében követik egymást.

Gyilkosság (The Killing, 1956)

A kiváló Stanley Kubrick számos műfajban alkotott, így nem meglepő, hogy heist movie-t is jegyez. A Gyilkosságot pályafutása korai időszakában készítette el, az eltelt évtizedekben pedig sokan merítettek belőle. Hatása példának okáért tetten érhető Steven Soderbergh Ocean's 11 és Quentin Tarantino Jackie Brown című filmjében is.

A Gyilkosság rövid, tömör, de annál átgondoltabb alkotás. Sok szereplőt mozgat, de nem zavarodik bele a karakterdrámákba, mindenkire képes viszonylag elegendő figyelmet fordítani. A lóverseny eseménye köré szerveződő nagy rablásban az összes karakternek megvan a maga szerepe. Van, aki verekedést provokál, míg egy másik szereplő lelövi az egyik versenylovat, és persze valakinek a pénzt kezelő alkalmazottak megfélemlítéséhez szükséges fegyvert is el kell juttatnia a tett helyszínére. A párhuzamosan zajló, egymás után bemutatott cselekményszálak kerek egésszé állnak össze, de a bűn és bűnhődés témaköre sem marad érintetlen.

Bonnie és Clyde (Bonnie and Clyde, 1967)

Minden idők egyik legtöbbet emlegetett bűnügyi története méltóképpen vált klasszikussá Arthur Penn hozzáértő rendezésében. A mindennapok egyhangúságába belefásuló Bonnie (Faye Dunaway) nem sokat teketóriázik, amikor megismerkedik Clyde-dal (Warren Beatty), aki nem sokkal korábban fegyveres rablásért ült. Kezdetben ketten, majd bandájuk tagjaival kiegészülve alaposan felkavarják a bankok, a rendfenntartó erők és a média állóvízét.

A rablások sorozatát elkövető, maguk mögött nem egyszer hullákat hagyó szerelmespár valóságos mítoszt épít a felelőtlenség és a bűnelkövetés köré. Szenzációvá, korabeli celebekké válnak, pedig legalább annyira tehetségtelenek és forrófejűek, mint amennyire elszántak. Ha nem ismernénk a híres tragédia végét, akkor is egyértelmű lenne, hogy csak vérbe fagyva végezhetik, hiszen már a játékidő első harmadában eljutnak arra a pontra, ahonnan nincs visszaút. Gyönyörűen megkomponált, melankolikus, véres, ám ugyanakkor gyakran vicces képsorokon át, szélsebesen száguldanak a puskadörgéstől terhes végkifejlet felé. Mindeközben a hitelességet Warren Beatty és Faye Dunaway, a filmtörténelem egyik legtökéletesebben működő párosa emeli a maximumra, ráadásul a nagyszerű Gene Hackman asszisztál nekik, mint Clyde testvére, Buck.  

A nagy balhé (The Sting, 1973)

George Roy Hill nem kevesebb, mint hét Oscar-díjat bezsebelő alkotása a heist film zsánerének egyik iskolapéldája. A mai szemmel nézve piszkosul fiatal Robert Redford a tehetséges tolvaj, Johnny Hooker bőrében nagy galibába keveredik, amikor a gátlástalan Doyle Lonnegan (Robert Shaw) érdekeltségbe tartozó zsákmányra teszi a kezét. Az aránytalan bosszú következtében Hooker tanítómestere és jó barátja életét veszti, így ő maga a messze földön híres csalóhoz, Henry Gondorffhoz (Paul Newman) fordul támogatásért, hogy ketten együtt elégtételt vegyenek.

A huszadik század filmvilágának talán legnagyszabásúbb rablásáról van szó. Megvan benne a csibészes, rosszfiús tolvajhangulat, ugyanakkor nagyon erőteljes, fajsúlyos drámai pillanatai is akadnak. A mennyiségi elosztás szinte tökéletes. A néhol már-már burleszkre hajazó, pattogós zenei aláfestésre komponált, vicces menekülős akciójelenetek és a halálesetek megrázó képsorai remekül megférnek egymás mellett. Az ezáltal sokszínűvé váló filmélményt a múlt század színészóriásai terelgetik lenyűgöző magabiztossággal. A könnyeden játszó Redford és a parádés Newman párosa több tucat csalókollégát mozgató akciója egészen extrém lépésektől sem riad vissza. A főszereplők Lonnegan megleckéztetése érdekében még a sportfogadó irodát és magát az FBI-t is meghamisítják.

A hal neve: Wanda (A Fish Called Wanda, 1988)

Elsőre a leghatékonyabb csapatnak tűnik. Tökéletesen együttműködő tettesek, akik a nagy londoni gyémántrablás nyélbe ütését követően mégis fúrni kezdik egymást, hiszen mindenki magának akarja a szajrét. Ráadásul a bandavezért a rendőrök elkapják, így egy családjában meg nem becsült angol ügyvéd is belekeveredik a kalamajkába.

A hal neve: Wanda frappánsan megírt komédia, amely gyakran parodisztikus hatású jelenetekbe csap át. Szemtelen párbeszédeiben párhuzamba állítja és szellemesen kifigurázza az angolos elegancia és a vulgáris amerikai komiszság sztereotípiáit. Mindeközben szövetségek alakulnak és bomlanak fel, de valójában persze mindenki csak szerepet játszik, hiszen egyedül a pénznek van döntő szava ebben az őrülten pörgős és nagyon vicces játszmában. Helyenként nem várt, de erőteljes filozofikus gondolatok és morbid jelenetek is helyet kapnak az összképben (az egyetlen szemtanúként számon tartott idős asszony helyett a béna Ken sorra annak kutyáit gyilkolja meg a kisarkított jelenetekben), amelyet pazar színészi produktumok tolmácsolnak. Élen a zsákmányért szinte bármire képes Wanda szerepében lubickoló Jamie Lee Curtisszel és az eszelős, zavarba ejtő karaktere bőrében nagyon szórakoztatóan játszó Kevin Kline-nal. Utóbbi megérdemelten kapott Oscar-díjat alakításáért.

Szemtől szemben (Heat, 1995)

Michael Mann huszonhárom éve viszonyítási alapként működő mesterműve akár egyszeri, sablonos bűnügyi filmmé is válhatott volna. Csakhogy a minden egyes képkockájában munkáló elhivatottság és a grandiózus atmoszféra ezt még véletlenül sem engedte meg.

Vincent Hanna hadnagy (Al Pacino) nem egyszerű rendőr. Számára a bűnüldözés szenvedély, mánia, függőség. Életmódjával éppen harmadik házasságát készül tönkretenni, amikor új vad kerül a célkeresztjébe. Neil McCauley (Robert De Niro) párját ritkítóan profi rabló, aki precíz tervezéssel mindig képes egy lépéssel a kopók előtt járni. Most azonban méltó vetélytársra lel. A mozgóképes világ egyik legemlékezetesebb zsaru-gengszter párharca bontakozik ki, a leegyszerűsített bűnügyi vonulatról pedig meg is feledkezünk, hiszen figyelmünket a Mann által kibontott, gyönyörű karakterívek kötik le. Nem csak a főszereplők, hanem a mellékalakok is részletes háttértörténetet kapnak. Azért, hogy a filmélmény garantáltan megérje a három órás ráfordítási időt, a rendező mesterien megkomponált, kegyetlen akciójelenetekkel - például a város közepén lefolytatott durva hajszával - tűzdeli meg a produkciót, miközben vörös szőnyeget gördít Pacino és De Niro tehetsége elé. A lépten-nyomon idézett kávézóbeli párbeszéd a filmben látható színészi parádézás csúcsa, de a játékidő többi szakaszán is szép számban érkeznek az emlékezetes megmozdulások, amelyek rajongó vigyort csalnak a néző arcára.

Közönséges bűnözők (The Usual Suspects, 1995)

Bryan Singer két síkon futó, kemény gengszterfilmbe oltott szenvedéstörténete óta tudjuk, hogy mi volt az Ördög legpiszkosabb trükkje. Elhitette a világgal, hogy nem létezik. Így, amikor néha egy-egy pillanatra feltűnik, rémálomszerű jelenésnek tűnik csupán, és mivel a következő másodpercben már kámforrá is válik, hamar elhessegetjük valódisága tényét.

Már ha túléljük a találkozást. A sötét fantom ezúttal Keyser Söze. Egy olyan alvilági figura, aki szinte senkivel nincs közvetlen kapcsolatban, de mégis mindent irányít, uralja a bűn birodalmát. Hiába tűnik véletlennek, hogy egy csapat viszonylag neves tolvajt egyszerre rendelnek be a törvény őrei azonosításra, ez is Söze műve. Ezekkel a jómadarakkal akarja elvégeztetni a piszkos munkát, hiszen korábban, tudtukon kívül ugyan, de mind az öten keresztbe tettek neki. Elég keménynek is tűnnek, kivéve a mindenki által kissé lenézett kriplit, Verbal Kintet. Kevin Spacey karakterét Singer intelligens módon sokszor elrejti jelenetkoreográfiáiban, így amikor a hosszú percek óta tartó párbeszéd során, vagy egy véres akciójelenet fináléjában hirtelen feltűnik, és átrendezi a sakktáblát, csak meglepetten pislogunk. Természetesen ő az, aki a vámhivatal ügynökének beszámol a kis csapat tragédiájáról, majd a vallomástétel befejezése után a rendőrök között észrevétlenül elballagva a filmtörténelem egyik legnagyobb csattanóját hagyja hátra. Had csámcsogjunk rajta, mert megemészteni egyhamar nem fogjuk.

Ocean's Eleven - Tripla vagy semmi (Ocean's Eleven, 2001)

Steven Soderbergh impozáns cinkostársakat gyűjtött az évszázad rablásához. George Clooney, Brad Pitt, Matt Damon, Elliott Gould, Casey Affleck és a többiek. Az egyik leggyakrabban emlegetett heist movie-ban vegytiszta profizmussal és játszi könnyedséggel szabadítják meg az Andy Garcia által megformált Terry Benedict kaszinóját a széfben őrzött, nagy mennyiségű lóvétól. 

Az Ocean's Eleven nagyszerű film. Egyrészt azért, mert a dinamikus történetvezetésnek és a színészek közötti kiváló kémiának köszönhetően olyan érzésünk lehet, mintha régi haverjaink, akikkel már jó ideje megszakítottuk a kapcsolatot, most újra ránk találtak volna, hogy magukkal rántsanak a bűnös élvezetbe. És mi rövid győzködés után be is adjuk a derekunkat. Másrészt pedig azért, mert Soderbergh biztos kézzel rendezte meg a szövevényes, soktényezős rablást bemutató cselekményt, amely így végig átlátható marad, és ügyesen bánik a részletekkel. Danny Ocean és bandája biztonsági kamerákat buherálnak, széfmásolatot fabrikálnak, elektromos kisülést okozó bombákat lovasítanak meg, hogy végül ez a sok apróság ütős fináléban nyerjen értelmet, meglepő végső fordulatot eredményezve.

A belső ember (Inside Man, 2006)

Amikor olyan művészek dolgoznak együtt, mint Spike Lee rendező, Matthew Libatique operatőr, na meg a Clive Owen, Denzel Washington, Jodie Foster, Willem Dafoe és Christopher Plummer nevekkel fémjelzett színészgárda, szinte törvényszerű, hogy különleges mozgókép születik.

A belső ember azért tartja fenn stabilan az érdeklődést bő kétórás játékideje alatt, mert végig munkál benne az időzített dramaturgiai bomba hatása. Van valami a történet sorai és a karakterek attitűdjei mögött, amiről úgy érezzük, nemsokára felrobban. Ez végül nem puskaporos látványorgiában csúcsosodik ki, inkább megmarad az el nem évülő emberiség elleni bűnök finom kontúrral meghúzott, de szigorú elemzésének. Mindez izgalmas cselekmény keretei között bontakozik ki. Owen figurája, Dalton Russell már a legelső jelenetben egyértelművé teszi számunkra, hogy kitervelte a tökéletes bankrablást. A forgatókönyv a pénzintézetből kiszabadult túszok visszatekintő narrációjával köríti a megalkuvást nem tűrő, titokzatos indítékkal rendelkező banditák tevékenységét bemutató fő történetvonalat. Eközben Spike Lee gondot fordít rá, hogy a viszonylag egyszerű, de közösen kiválóan működő karakterek mindegyike elegendő érvényesülési lehetőséget kapjon. Legyen szó Washington tapasztaltan intézkedő túsztárgyalójáról, a Foster által életre keltett, határozott Madeleine-ről vagy a Christopher Plummer megformálásában jelentkező, a múlt démonjaitól rettegő banktulajdonosról, mindannyiuk megkapja a maga egységes szeletét a cselekménytortából.

Tolvajok városa (The Town, 2010)

Ben Affleck rendezőként, íróként és főszereplőként egyaránt odatette magát, hogy megszülethessen ez a kőkemény alkotás. Bostoni srácként bostoni srácokról mesél. A Tolvajok városa jó kétórás produkció, de minden képkockája megrendítően őszinte. A 2010-es évek egyik legautentikusabb amerikai filmje.

Bostonban rablónak lenni nem móka és kacagás. Ezek a fickók nem elegáns, kimért gengszterek, és nem is cinkos mosolyú zsiványok. Dühös utcagyerekek, akik megállás nélkül keresik a bajt. Könnyen meg is találják, a rohamosan növekvő feszültség pedig szétveti a képernyőt. Affleck színészi képességeit elég gyakran érik negatív kritikák, de a szerelem és a betyárbecsület között satuba szoruló Doug MacRay karakterére nagyon ráérzett. És persze itt van Jeremy Renner is, akit Hollywood az utóbbi években mindenáron a szép szemű jófiú skatulyába akar betuszkolni, pedig ez az agresszív, vérszomjas figura fekszik neki igazán. Rossz úton járó lelkek ők, akik a bostoni predesztinációhoz láncolva, koponyás álarcban, apácamaszkban, végül pedig rendőrálcában száguldanak a végzet felé, de jól tudják, hogy valamikor majd újra találkoznak. Vagy itt, vagy odaát. 

Szemfényvesztők (Now You See Me, 2013)

Daniel Atlas (Jesse Eisenberg), Merritt McKinney (Woody Harrelson), Henley Reeves (Isla Fisher) és Jack Wilder (Dave Franco). A bankapokalipszis négy lovasa. Átlagos utcai bűvészekből és illuzionistákból egy titokzatos mentor révén az első számú szenzációvá lépnek elő. Módszerük merész és radikális: nagyszabású mágikus műsorok keretei között sok pénzt rabolnak, majd a zsákmányt közönségük tagjainak adják.

Louis Leterrier filmjének mediatizált robin hoodjai különböznek a filmtörténelemből ismert legtöbb tolvajtól. Ők nem bújnak álarc mögé, nem fegyverrel rabolnak, és személyazonosságuk felfedéséhez sem kell hosszas nyomozói munka. Színes parádé keretei között, a színpadon állva, tettüket büszkén vállalva tevékenykednek. Ahogy a bűvészet az emberi interakció szabályait hágja át, úgy a Szemfényvesztők is dramaturgiai csapdába csalja nézőjét a történet néhány fontos pontján. Hiába látunk egy városképet Párizs felirattal, ez még nem jelenti azt, hogy a következő mozzanatok valóban a francia fővárosban játszódnak, és a finálé párhuzamosnak tettetett történetvezetéséről is lehull végül a lepel. Az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb, legfrappánsabb alkotása, sodró lendületének köszönhetően pedig még az enyhe alibiszagot sugárzó pillanatok sem tűnnek zavarónak.

Fontos címek, nagy kedvencek lemaradtak a listáról? Hozzászólásban várjuk a kiegészítéseket!