A Barátom, Róbert Gida úgy próbál segíteni a mindennapok mókuskerekében kiüresedett felnőtteken, hogy visszavezeti őket sokuk gyermekkorának egyik főhelyszínére: a Százholdas Pagonyba.
Christopher Robin, azaz Róbert Gida (Ewan McGregor) maga mögött hagyta Micimackót, Malackát és élete hajnalának többi fontos szereplőjét, amikor bentlakásos iskolába költözött. Az évtizedek elteltek, a fiúból pedig férfi vált, aki megjárta a II. világháborút, majd hatékonysági tisztviselő lett egy poggyászokat gyártó vállalatnál. Amikor a cég a csőd szélére sodródik, és a családját elhanyagoló Róbert Gidán múlik az elbocsátástól rettegő alkalmazottak jövője, mintha a sors kalapácsa sújtana le: újra megnyílik a Százholdas Pagonyban a régi átjáró, amelyen keresztül Micimackó botladozik át a borús Londonba, hogy újra találkozzon régi barátjával.
A szó szoros értelemben véve feltárul a dimenziókapu, amely a gondtalan időtöltéssel teli fiatalság világába vezet. Marc Forster rendezésének üzenete egyértelmű. A Barátom, Róbert Gida nem beszél rébuszokban. Micimackó és A.A. Milne többi jól ismert karaktere által annak a gyermekkornak állít jelképet, amelynek emlékét az iskola, a csatatér és a munkahelyi robot kiverte az egyre nagyobbra növő, és folyamatosan megkeseredettebbé váló emberből. Ez egy habkönnyű film arról, hogy játszani felnőttként sem szégyen, ahogy a régen a padlásra száműzött csecsebecséket is illik néha elővenni, és nosztalgiával nézegetni. Marc Forster egyszerűen fogalmazott mesét mond arról, hogy két munkanap között meglehet állni tíz percre, és nevetni egy jót.
Igen, a Barátom, Róbert Gida egy mese. Az első pillanattól kezdve felvállalja eme identitását, hiszen narratívájának vezetése és szinte minden egyes párbeszéde olyan, mintha egy gyermekkönyv lapjairól beszélne hozzánk. Ezáltal minimálisra csökken a film fajsúlya, ennek az érmének azonban két oldala van. Egyfelől nagyon jól esik látni, hogy ez a történet könnyeden és kedvesen, teljesen ártalmatlanul regél az öregedésről. Nem bánt, kíméli a lelket, de azért elmondja, hogy szerinte min kellene változtatni ahhoz, hogy a felnőtt ember élete boldogabb legyen. Ugyanakkor pont ettől a laza közlésmódtól érződik kissé felületesnek. Nem nyúl túl mélyre. Olyan, mintha félne a rengeteg energiától és érzelemtől, amely mondanivalójában rejlik. Inkább elbújik a kissé csúnyácskán - ám autentikus módon öregesen - ábrázolt Micimackóék mögé, de ebből gyakran erőltetett, fárasztó és unalmas párbeszédek kerekednek. Viszont Füles, a mélabús szamár kiemelkedik, hiszen nagyon vicces figura, sokat lehet nevetni életunt kesergésein.
Forster rendezése azonban korántsem fásult, sőt, a direktor hozzáállása szinte teljesen ellentétes Füles életszemléletével. Ártatlan mesét készít, amelynek célja, hogy az egész családot elszórakoztassa egy unalmasabb délutánon, de mégse retten meg egy-egy kiemelkedőbb érzelmi csúcspont megkomponálásától. A produkció így hiába bárgyú sokszor, megtalálja azokat a momentumokat, amikor a szép beállítás, a megható zene és a bölcs visszafogottsággal játszó Ewan McGregor összeboronálása által lehetőség nyílik a szívbemarkolásra. És ilyenkor bizony markol, néha kifejezetten erősen.
McGregor persze megbízható és hiteles, mint mindig. Róbert Gida elfeledett kiskorát felfedező felnőtt énjeként ugyanolyan megkapó, mint amilyen karrierje korábbi szakaszaiban például lecsúszott drogosként, Jedi lovagként, klónként vagy homoszexuális szeretőként volt. Mindig jó őt nézni a vásznon, mert, ahogy ezúttal is, alakításai rendszerint őszinték, cseppet sem erőltetettek, és sugárzik belőlük a színészet iránti szenvedély.
Ez az az érzelem, amelyből valamivel többet a Barátom, Róbert Gida összképe is elviselt volna. Annyira vigyáz a néző lelkére, hogy végül az életközépi krízis témájának csak a tetejét sikerül megkaparnia. Így viszont, habár kellemes élmény, valószínűleg hamar el is fogjuk felejteni. De mégis: kell néha egy-egy olyan film, amelyben Ewan McGregor plüssállatokkal szórakozik.
