Ne aggódj, Denzel Washington A védelmező 2.-ben is megmenti a bőrödet, és cserébe csak annyit kér, hogy legközelebb vigyázz magadra jobban!
Robert McCall (Washington) továbbra sem az átlagos, nyugodt idős ember mindennapjait éli. Katonai múlttal és végtelen empátiával rendelkezik, így ha bajba jutott ártatlant lát, azonnal akcióba lendül. Vadidegenek őrangyalaként életeket ment, némi bevételért pedig sofőrnek áll (bár ki tudja, lehet, hogy ezt is ingyen csinálja), miközben igyekszik meggyőzni a rajztehetséggel megáldott szomszéd srácot arról, hogy a gengsztersors zsákutca. Amikor megölik az utolsó embert, aki közel állt hozzá, Robert nem sokat teketóriázik. Szembenéz múltjával, hogy becsülettel adhassa át magát az öregkornak.
Szembenéz a múlttal, aztán földhöz vágja, eltöri minden csontját, és agyonlövi. Mintha megnyílt volna egy időalagút a '80-as évekbe, hiszen Antoine Fuqua filmje kis túlzással teljesen tét nélküli. A jó öreg Denzel Washington szimpatikus, mint mindig, színészi játéka pedig változatlanul megbízható, viszont sebezhetetlenebb, mint Arnold Schwarzenegger fénykorában. Nem fogják a golyók, elszaladnak mellette a pengék, az ütéseket pedig meg sem érzi. Ez nem csak azért zavaró, mert az akciófilm műfaja már évtizedekkel meghaladta az emberfelettinek ható, gépies akcióhősök korát. Furának hat egy másik okból kifolyólag is. Ez nem más, mint Robert viszonylag mélyen kidolgozott karakterdrámája. Ennek a figurának van története és előélete. Vannak bűnei, fájdalmai, erkölcsi kódexe, és olyan jól ismeri a veszteséget, mint más a legközelebbi családtagját. Ahhoz, hogy ez az emberközelinek szánt karakter valóban közel férkőzhessen a szívünkhöz, nagyban hozzájárulna néhány sérülés, egy-egy hiba, vagy akárcsak annyi, hogy egyszer kibillenjen az egyensúlyából.
Fuqua akciójelenetei viszont nem erről szólnak. Egyszerűen csak bemutatnak egy gyilkológépet, aki mindent alárendel igazságérzetének. Az így megszülető önbíráskodó akciótörténettel vegyülő bosszúfilm kétségtelenül kiváltja a néző rokonszenvét, és eléri, hogy szórakozzon a játékidő két órájában. Ám ahhoz már nem nyúl elég mélyre, hogy napokkal, vagy akár órákkal később is beszéljünk róla. Ezt tovább súlyosbítja az a probléma, hogy a rendező ezúttal nem tudott olyan erőteljes akciókat komponálni, mint az első részben. Elfelejthetjük a szép részletességgel kidolgozott bunyókat, és visszasírhatjuk a Zack Hemsey Vengeance című zenei tételére eljátszott végső harcot, mert ezúttal csak sebtiben összevágott alibijeleneteket és egy megdöbbentően ingerszegény, ráadásul elnyújtott finálét kapunk. Pedig fellelhető a sztoriban az a mögöttes energia, amely dinamikával tölthette volna fel ezeket a képsorokat, hiszen egy egész jól kigondolt csavar eredményeképpen Robert olyan ellenféllel kerül szembe, aki saját értékrendjének mutat kiforgatott görbe tükröt. Az atmoszférateremtés viszont csak egy-két rövid alkalommal sikerül, és még a film elejétől kezdve beharangozott közelgő vihar szimbolikájával sem tudnak sok mindent kezdeni a készítők.
Nem véletlen tehát, hogy A védelmező 2. azokban a pillanatokban a legemberibb és a legélvezetesebb, amelyekben a főhőst hétköznapi, kisemberi helyzetekbe helyezi. Amikor Robert az utasaival beszélget, a nővére portréjáért perelő Holokauszt-túlélő történeteit hallgatja, vagy a gengsztervilág szelétől meglegyintett szomszéd fiút igyekszik tisztességes életre nevelni, akkor közel érezzük őt magunkhoz. Ezekben a jelenetekben olyan, mint egy barát, egy mentor vagy egy apafigura. Egy őrangyal, akiről elhisszük, hogy hozzánk is zokszó nélkül eljönne, átkelve az óceánon, ha egyszer szorult helyzetbe kerülnénk. Ezen pillanatok alkalmával elfelejtjük a hiteltelen, B-filmes akciójeleneteket és a halhatatlan Denzel Washingtont. Mert jobban esik látni a férfit, aki az átlagnál jobban verekedik ugyan, de hozzánk hasonlóan sérülékeny, gyenge és hajlamos a félelemre. De mégis kockáztatja saját épségét az ártatlanokért.
Hiszen A védelmező 2. is egy olyan önkényes igazságszolgáltatásról mesélő bosszúfilm, amelynek a műfajban osztozó számos mozgóképpel egyetemben az a célja, hogy elhitesse velünk: vannak odakint olyan önzetlen, bátor hősök, akik hiába nem ismernek minket, akármikor a védelmünkre sietnének. Ez nyilván nem igaz, de az ilyen történetek legalább biztosítják a lehetőséget az ábrándozásra. Ezeket a vágyálmokat A védelmező 2. kisebb-nagyobb kitérőkkel megtestesíti a maga két órájában. A baj csak annyi, hogy a stáblistán túl a hatás elmúlik, a varázs pedig elillan. Pedig a mozi küszöbén túl is jó volna hinni, hogy a Robert McCall-ok léteznek, és figyelnek.
