Ezt is megéltük! Alfa címmel film készült a történelem első állatbarátjáról és a kutya ősének domesztikációjáról.
Az ember és a kutya kapcsolata nem bonyolult. Otthont, ételt és játékot adunk a négylábúaknak, ők pedig feltétlen szeretettel hálálják meg a törődést. Életük legutolsó pillanatáig. Nem ítélkeznek, nem használnak ki, és sosem hagynak magunkra. Lehetünk akármekkora szemétládák, bundás barátunk még a legrosszabb napokon is ugyanazzal az önzetlenséggel telepedik a lábunkhoz, hogy melegítsen, amikor igazán hideg van. Ennyi. Egyszerű viszony ez ember és állat között. Egyszerű, és nagyszerű.
Albert Hughes filmjét hasonlóképpen lehet jellemezni. Azzal a különbséggel, hogy az Alfa ugyan egyszerű, ám csak elvétve nagyszerű. A húszezer évvel ezelőtt játszódó őskori történet főhőse a frissen férfivá avatott, ezzel pedig törzse teljes jogú vadászává váló Keda (Kodi Smit-McPhee). Az érzelmes lelkű fiú elsősorban nem zsákmányt, hanem saját magához hasonlatos élőlényt lát az állatokban. Ez a hozzáállás válik előnyére, amikor élete első vadászata során lezuhan egy mély szakadékba. Apja és társai halottnak hiszik, ám Keda magához tér. A rátámadó farkast nem öli meg, inkább maga mellé veszi, hogy ezután társakként vágjanak neki a vadonnak, amelynek sűrűjében ott húzódik valahol a hazafelé vezető út.
Szimpátia, vonzalom és szeretet. Elég belenézni a kölyökkutya ártatlan szemébe, majd játszani vele, először megetetni, és elvinni sétálni. Hamar családtag és barát státuszba lép. Mert emberként szentimentális lények vagyunk, és amikor házi kedvencünkről van szó, ezt büszkén vállaljuk. Hiszen a kutyát könnyű szeretni. Kézenfekvő, adja magát. Az Alfa pontosan erre a törvényszerű érzelmi reakcióra játszik rá. A történet fővonalát képező, helyenként nagyon izgalmas, máskor viszont meglehetősen vontatott túlélődrámát a sérült ember és a szintén jobb napokat látott farkas kapcsolata köré építi fel. Hughes pontosan tudja, milyen szép pillanatokat kell a vászonra varázsolnia ahhoz, hogy kenyérre kenje a néző lelkét. A sebesült állat láttatásával megszaggatja lelkünket, hogy aztán jót nevessünk az újdonsült, vicsorgó társ felé félénken közelítő Kedán, később pedig saját kutyánkkal töltött boldog perceinket idézi fel, amikor játékos helyzetbe hozza a főszereplőket. Az érzelmi manipulációért nem tudunk haragudni, mert jól működik, és a játékidő nagy részében még arról is képes elterelni a figyelmet, hogy a végletekig leegyszerűsített forgatókönyv néhány nap leforgása alatt csinál domesztikált, vagyis háziasított kutyát az őskori vadvilág rettegett farkasából.
A férfivá váló főhőst apja hamar figyelmezteti arra, hogy ebben a kegyetlen világban csak az erősek élik túl. Durva és veszélyes a vért köhögő paleolitikum vidéke, de pont ebben a vadságában lenyűgöző. Talán nem is meglepő, hogy a 2010-es, különleges vizualitással bíró Éli könyvét testvérével közösen jegyző Albert Hughes akkor remekel a leginkább, amikor az Alfát eme nyers erőszakra és természetes táplálékláncokra épülő környezetének megkapóan szép képeivel színesíti. A rendező kiemelkedő tudatossággal alkot gyönyörű audiovizuális festményeket. Amelyekből többet is eltudnánk viselni.
Mert ez egy látványos alkotás, de lehetne még sokkal látványosabb is. Sajnálatos, hogy az élmény nem tud kiteljesedni. A játékidő elején túl sok a lejárt szavatosságú, sablonos gondolatokból felépülő párbeszéd, a fináléra pedig ötlettelen egyhangúságba fullad a túlélésért folyó küzdelem. Könnyen lehet, hogy ez a produkció sokkal jobban működne, ha amolyan szótlan, szövegmentes filmként a hatásos képekre és a színészi arckifejezésekre helyezné a hangsúlyt. Látványalapú történetmeséléssel hódítva. Ebben az esetben talán a CGI-technológia bölcsebb kezelésére is jutna kapacitás. Zavaró ugyanis, hogy bizonyos jelenetekben indokolatlanul sok komputeranimációval találkozunk (pedig annyira fenségesek a húsvér farkasok), máskor viszont érdekesnek tűnő elemek maradnak félkész állapotban. Nem vethetünk igazán alapos pillantást a hiénákra és a félelmetes kardfogú tigrisekre, mert a készítők az árnyékok között bújtatják őket. Gyanús, hogy azért, mert a rendelkezésre álló technológia nem bizonyult elegendőnek méltó kidolgozásukra.
Pedig Hughes lenyűgöző tájképei és helyenként meglepően egyedi jelenetkoreográfiái megérdemelnék, hogy hasonlóan színvonalas akciójelenetek és átvezető történetszakaszok kössék össze őket. Már csak azért is, mert az Alfa lépten-nyomon Zack Snyder történelmi képregény-adaptációját, a 300-at idézi, amely az elmúlt tizenöt év egyik kiemelkedően látványos és heroikus mozgóképe. Az őskori közösségben uralkodó, férfi büszkeségen alapuló erkölcsi kódex, az élénk színekkel dolgozó fényképezés, a néhány részletesen megtervezett lassítás, sőt, még a cselekmény egy-két konkrét eseménye is eszünkbe juttathatja Leonidászék véres harcát. Nagy háború megvívása helyett nagy vadászatra indulnak a törzs tagjai, az ember pedig óriási ellenséges sereg hiányában saját természetével kerül szembe, ám az áthallások végig jelen vannak. Mintha Snyder filmjének története bepattant volna egy időgépbe, hogy jó tizenötezer évvel korábban is megtalálja a helyét. Csak az utazás alatt sajnos jócskán veszített a minőségéből.
Mindazonáltal elvitathatatlan, hogy az Alfa mégis megtalálja a maga kis csücskét szívünkben, hiszen gyönyörű állatokról és emberközeli érzelmekről mesél. Ugyanakkor fájó, hogy a megkapó ember-farkas barátság láttán képződött könnyfátyol mögé nézve egy kényelmetlenül felületes történettel találkozunk, holott az őseink mellé szegődő négylábúak alaptémájából kiindulva ez az alkotás akár még eposzi szintekre is törhetett volna. Albert Hughes a nagyívű mozis história helyett a könnyen feldolgozható emóciókat választotta, és megtámogatta őket néhány nagyon kreatívan ábrázolt, látványos jelenettel. Vonzó és korrekt, de sokkal több volt benne. Úgy vizuálisan, ahogy történetileg is.
Az Alfa adatlapja elérhető a Mafab - Magyar Filmadatbázis oldalán.
