Európa a startvonalhoz áll, hogy a vesztébe rohanjon, miközben egy lány hazatér Pestre, hogy szülei kalapszalonjában vállaljon munkát. A Napszállta, nem tökéletes, de erős élmény.
Az Oscar-győztes Saul fia után Nemes László visszautazott a nagy világégéseket megelőző időbe, hogy az 1910-es évek eleji, fényűző Budapesten kalandozzon. Ám az Osztrák-Magyar Monarchia eme fontos szeglete csak a felszínen ragyog ezerszínű pompában. A Napszállta egyik fontos erőssége ugyanis pont az, hogy megalkuvást nem tűrően fedi fel a békés város és a jól működő vállalkozás mögötti színfalak takarásában lapuló sötét titkokat és veszélyes rejtélyeket. A szóban forgó üzlet a nagynevű Leiter Kalapszalon, amelyet még Leiter Írisz (Jakab Juli) rég halott szülei alapítottak. A fiatal és magányos lány most azért érkezik a zsivajtól terhelt nagyvárosba, hogy családneve örökségének részévé váljon. A szalon vezetője, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) kezdettő fogva furcsán viselkedik, Írisz fülét egyre több gyanús mondat üti meg, a múlt démonai és a jelen szörnyetegei pedig lassacskán előtörnek a homályból, hogy átformáljanak mindent, amit az ártatlan lány eddig a világról gondolt.
A főhősnő karakterfejlődése, sorsának alakítása az az elem a Napszálltában, amely a leginkább koherens. Nemes László, Clara Royer és Matthieu Taponier forgatókönyve tudatos lépcsőzetességgel vezeti végig Íriszt az egyre hátborzongatóbb kanyarokat leíró cselekményben. Ahogy fiatalsága helyszínének titkait felfedezi, a nő úgy szembesül az egyre radikálisabb méreteket öltő káosszal, lelki szemeink előtt pedig felsejlik Darren Aronofsky botrányfilmje, az anyám!, amelynek Jennifer Lawrence által megformált főhősnője kísértetiesen hasonló utat járt be. A karakterábrázolás hatásosságát fokozza Jakab Juli alázatos, visszafogott, de pont ezért hiteles játéka. Erőteljesen sejteti, hogy Nemes bizony nagyon ért a színészvezetéshez.
Filmje ráadásul nem csak a főszereplő bemutatásával, hanem jó néhány jelenetkoreográfiájával is emlékeztet az anyám!-ra. A játékidőben előrehaladva megszaporodnak a szürreális jelenetek, teret hódít az elvont hangulat. Aronofsky vitatott látásmódjánál azonban sokkal jobban megidéződik Nemes mesterműve, a Saul fia. Ez nem is meglepő, hiszen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a direktor nem akart komolyabban változtatni a sikerrecepten. A Napszálltában is a főszereplőt többnyire közeliken keresztül mutató kamerabeállításokat helyezi előtérbe, gyönyörűen felépített és megkapóan hosszú vágatlan jeleneteiben pedig szorosan követi az elkárhozásra készülő Budapest utcáit járó Jakab Julit. Ahogy Saul esetében, úgy Írisznél is megfigyelhető, hogy amíg a kamera rá fókuszál, addig a környező folyamatok csupán elmosódva, sejtelmesen zajlanak a háttérben. És ahogy az Oscar-díjas holokausztfilmben, úgy itt is pont ettől válik minden borzalom még fajsúlyosabbá.
Mert ez az 1910-es évek kezdete, az öreg kontinens ekkor már magasba emeli a kést, hogy aztán 1914-ben a saját hasába döfje, és jó keményen megforgassa. A fényűzés hamarosan a múlté. Nemes László alkotása mintha ennek a visszatekintve baljós időszaknak állítana metaforát azzal, hogy egy szűkebb embercsoport elsőre kifogástalannak tűnő életének katasztrófába fúlását mutatja be. A tiszta és rendezett Leiter Kalapszalon a játékidő múltával pont úgy mocskolódik be, és válik sokszor egyenesen anarchikussá, ahogy a közelgő I világháborúban ez egész Európával megtörténik.
Kár, hogy fenti párhuzamokat melankolikus és megrázó képekkel érzékeltető főszál közel sem áll össze olyan jól, mint Írisz karakterrajza. A Napszállta cselekménye egy-egy katarzis után visszatér a rajthoz, ahelyett, hogy továbbépítené az élményt. Pedig utóbbit érdemes lenne alaposan a csúcsra járatni, hiszen ez a történet alapvetően nem történelmi film, és még csak nem is dráma. Leginkább thrillernek titulálható, ennek megfelelően sokszor egészen mesterien kavarja a feszültségek üstjét, viszont karja néha elfárad, és inkább lerázza magát, megnyújtózik. Mi pedig ekkor unatkozunk. Mert a Napszállta száznegyven perces, holott száz-száztízben sokkal ütősebb lehetne. Üres járatok nélkül, keményen és nyersen. Ugyanakkor ebben az elviselhető, de azért nem túl kényelmes vontatottságban elég gyanúsan felsejlik a szándékoltság vonása. Nemes egy napjainknál sokkal kevesebb ingerből táplálkozó, lassúbb világot mutat be, és lehetséges, hogy pont ezért nem sietteti szereplőit, és nem zavarja az, hogy mi közben tűkön ülve várjuk az új fejleményeket. Azért ennek is megvan a pozitív oldala, hiszen a lassú folyású, de kifogástalanul részletes egysnittes képsorokban megcsodálhatjuk a díszlet-, jelmez- és hangulatvilág lenyűgözően magas színvonalát.
A Napszállta összességében méltóképpen viszi tovább azt az egyedi rendezői stílusvilágot, amelyet Nemes László a Saul fiában is bemutatott a nagyérdeműnek. Mivel az Oscart érő filmtechnika mellett igazán nagyívű újítás nem figyelhető meg, a produkció nem nevezhető különösebben eredetinek, a profizmus és a kimértség azonban végig lelkesen integet nekünk a vászonról. És ennek a szépségén az sem ront, hogy a hosszúra nyújtott cselekmény befejezését végül úgy harapják el a készítők, ahogy azt a szóbeli felelet végét gyorsan ledaráló iskolás gyerek szokta csinálni az utolsó mondatokkal.
A Napszállta adatlapja a Mafab - Magyar Filmadatbázis oldalán.