Egészen szeptember végig látható a FUGAban Régi/Új képek 2. című tárlat, amely a Mai Manóban 2016-ban megvalósult Régi/Új képek kiállítás folytatása. 

A kiállítást Benda László nyitotta meg:

PÁR MONDAT STALTER GYÖRGY KIÁLLÍTÁSA ELŐTT, de talán fogalmazhatnék úgy is: tisztelgés a fotóriport, a pillanat művészete előtt… (FUGA, 2018.09.10.)

Itt áll mellettem Stalter György, a főszereplő. Szerinte persze nem ő itt a főszereplő, hanem a mögötte (időben és térben is mögötte) lévő anyag. És ki gondolná erről a fiatal, na jó fiatalos, többnyire mosolygós arcról, hogy több mint 60 esztendő tapasztalatát sugározza? Pedig ez éppúgy igaz, mint azok a képek, amelyek ennek bizonyságát adják.

Mert ő igazi újságíró, aminek persze egyáltalán nem meggyőző bizonyítéka, hogy elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját. De ugyanennek kapcsán említhetném megjelent (szeretném azt hinni, eddig megjelent) könyveit. A „Más világ”, nejével, Horváth M. Judittal közös munkájuk. Régóta becses kincsem a „Jöjjön velünk” (!) Indiába, amelyet Kalmár Györggyel együtt készített, egy kiadós riportút gyümölcseként. Talán Kalmár Gyuri volt olyan kollegiális, hogy nem az lett a nagyon is igényes riportkönyv címe, hogy jöjjön VELEM Indiába. Pedig tudnivaló volt, hogy régi barátom a fél életét Indiában töltötte. De „Jöjjön VELÜNK”, ez szerepel a címben, mert Stalter Gyuri a társául szegődött, és aki ismeri a könyvet, láthatja, hogy teljes értékű riporteri szerzőtársa, igazi alkotó-partnere lett a közös műnek.

Hihetnénk, hogy könnyű volt alkalmazkodnia a mindig új körülményekhez. Volt figuráns, betegszállító, fényképész – hol státuszban, hol szabadúszóként, gyakorlóként és gyakorló oktatóként – hiszen maga is indított fotósiskolát. Mindez együtt is fényesen, fényképesen igazolhatja, hogy aligha véletlenül kapott Balogh Rudolf-díjat (1997-ben).

Volt Soros-ösztöndíjas – ezzel mostanság nem illendő dicsekedni, pedig nem adták „véletlenül”.

Volt a Képes Hét riportere, dolgozott a Tükörnek és a Magyar Ifjúságnak, kísérletezett fotós szaklappal, a Makett KépVilággal, meg volt a Volt képszerkesztője. Hogy volt! Bár csak volt. Csinált ő mindent, ami ahhoz kell, hogy egyéni képi világát létrehozhassa, lássa és láttassa.

Volt a Fiatal Fotóművészek Szövetségének titkára – ezt a pozíciót sem „kinevezéssel” dönthették el! És tagja a Fotóművészek Szövetsége felvételi bizottságának, amit én inkább a jövő, mármint az eljövendő fotográfusok szemszögéből érzek jól megkomponált döntésnek…

Persze sorolhatnám az egyéni kiállításait is: 1978 FMK, 1999 New York, 2000 Vigadó, vagy éppen a Mai Manó-házban, 2016-ban megteremtett tárlatot,”Régi-új képek” címmel.

De hadd térjek vissza pár szóval a már említett könyvekre, albumokra. Ami a Kalmár Györggyel készítettet illeti – nos vele elfogult vagyok. (Igaz Stalter urammal is, bár őt kevésbé ismerhettem.)

Kérdeztem képészünktől, hogy visszament-e, volt-e módja visszajutni „régi sikerei” helyszíneire? Indiába? Félek, hogy nem változott semmi. Csak még többen vannak. Mozambik? Ez sem egy vidám anyag. A riport adta magát. De nem a világmegváltás a dolga. Ő rögzíti a helyzetet. A helyzetüket. Sokak helyzetét. És sajnos nem kell ennyire messzire mennünk, hogy hasonló helyzetekbe botoljunk.

Élete és művészete társával azt a címet adta „a Nyóckerben” – és országszerte - készült cigányriportázsának, hogy „MÁS VILÁG”. Engem a címe annyiban kapott meg, hogy ő-ők másképp látnak, a dolgok mögé tekintenek, úgy kapja-kapják el a pillanatot. És más ez a világ is, ami itt Önök elé tárul. Olyan országokba kalauzol el, olyan „Isten háta mögötti helyekre”, olyan helyszínekre, ahová a legtöbb halandó el sem jut. Ha járatlan a harmadik-negyedik világban, a háborús gócokban, netán élve nem jut vissza…

Stalter György fotóriporterként a 80-as, 90-es években Afrika válságövezeteiben, valamint Vietnamban, Kambodzsában, Laoszban (1984), Kínában (1987), Kubában (1985), Mozambikban (1988), Etiópiában (1989), a Fülöp-szigeteken, Indiában (2000), New Yorkban, 2011-ben Berlinben (Neukölln) Moholy-Nagy ösztöndíjjal fényképezett. 

Talán azért is esett rám – nem tudom, kinek a választása, hogy ezt a kiállítást, tudom, lehetőleg röviden megnyissam -, mert kalandos riporteri előéletemben nekem is módom volt megjárni ezeket az országokat és térségeket, anélkül, hogy „megjártam volna”. Azonnal megígérem, nem okosolok régi-új világképem „panorámájáról”…

De ő is, mintha itt és most folytatná a Mai Manóban 2016-ban megvalósult Régi/Új képek kiállítást. Ismét olyan képeket mutat be, amelyeket még nem publikált, és kiállításokon sem szerepeltek. Régi/Új képek 2. címmel most ennek láthatjuk új visszatekintését. Retro/2, legyen még sok ilyen. Legyen, lehessen ezután is olyan lehetősége, amire utóbb örömmel néz vissza, retrózik. (Nem repró, retró!) És a képek kattintása óta eltelt 20–30 év ellenére, az előző anyaghoz hasonlóan, ez a válogatás sem veszített aktualitásából: a menekültválság miatti mondanivalója, sugallata fájdalmasan naprakész. 

Hadd idézzem, Korniss Pétert (tán őt sem kell itt bemutatnom), mit hallottam tőle a magyar fotográfia napján, nem is olyan régen. "A magyar fotográfia ereje azt hiszem, hogy abból a nagyon erős kötődésből született, amely mindig a valósághoz kötötte. Azok, akik elmentek Magyarországról, fotográfusok és világhírűek lettek, mint Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László, mind vitték magukkal a valósághoz való ragaszkodást. Azok pedig, akik itt maradtak, itt éltek és most is itt élnek, azok mindig tudatában voltak annak, hogy a valóságra kell építkezniük. Az elmúlt években egy nagyon erős dokumentarista gárda nőtt föl fiatal fotósokból, akik a magyar fotográfia jövőjét jelentik.”

Hát tessék, itt villan föl Önök előtt ez a valóság. A sokszor nem is ismert-látott valóság. És csakugyan „fölvillan”, hiszen amikor ezek a képek születtek, még nem iparos vagy gépies módon készültek ezek a művek. Nem digitális masinákkal (amelyekkel mindenki, akár a magam fajta laikus is tud, tudna vagy tudhatna állóképet készíteni), hanem kizárólag analóg gépekkel, csakugyan zseniális megérzéssel, netán „előre megfontolt szándékkal”…

Szakértő nem lévén, be kell vallanom, ide készülve olvastam valahol, hogy a világ első fotója 1826-27-ben készült, egy kísérletező kedvű francia vegyész, Joseph Nicéphore Niépce a dolgozószobájából nyíló kilátást örökítette meg, akkor még egy aszfalttal bevont ónlemezen. Ez az „őskövület” még nyolc órán át tartó expozícióval készült.

De vissza a tegnapba vagy mába. Hiszen a képkészítés az ősidőkben még egy nagyon bonyolult és költséges eljárás volt. A technika őrületes fejlődésének köszönhetően ma már bárki képes fotográfiát készíteni. Olyan, amilyet. Persze nagyon nem mindegy, hogy milyet! Ahogy mondani szokták, régen az volt a nehéz, hogy a fényképész meg tudja csinálni azt az egy-két jó kockát, amely később akár egy ilyen kiállításon is szerepelhetett. Ma viszont még a viszonylag hozzáértőbbeknek is az a kihívás, hogy a rengeteg jó kép közül kiválasszák ezeket.

Én éppen ebben látom ennek a tárlatnak az igazi pikantériáját. Ezek a művek itt, a kiállításon nem ilyen alkotások. Ekkor még (még, mondom, hiszen hogy múlik, vagy gyorsul az idő!), ezek a művek mind-mind alig 20-25 évvel ezelőtt készültek! A pillanatot megragadva kellett komponálni, exponálni. Ráadásul mindig figyelemmel a drága nyersanyagra, előhívásra. Nem volt még digitális kamera, semmi motoros gép, nincs fotóshop, tán retus, nagy ritkán. De nem itt.

Stalter mesélte nekem, hogy amikor hírét vette, hogy megszűnik tán kedvenc fotópapír-gyártó cége, - kölcsönből kapaszkodva - alaposan bevásárolt a még föllelhető alapanyagból. Mert hosszú távon is komolyan vette a szakmát, és azt az igényességet, amelyet elvártak tőle, vagy hadd legyek még pontosabb: amit ő várt el magától… Ő tette, ő nagyít. Ezek itt mind eredeti nagyságú, mármint nem utóbb átvariált képkivágások. Az eredeti nagyságukban!

Nem szeretnék belekotnyeleskedni, ne aggódjanak, nem fogok képelemzésbe bonyolódni. Inkább gyorsan letudom ezt a régi sallanggal: ezek a képek önmagukról, önmagukért beszélnek. Ki-ki kitalálhatja, mellérendelheti a saját szubjektív képzettársításait. Ezt tán kifejezetten segíti, hogy nincsenek címek, képaláírások.

De annyit azért hozzáteszek: valamennyi az életről, a nagyon sokféle élet ellesett pillanatairól szól. Szerencsére hiányoznak belőle azok a (lapokban bizonyára nélkülözhetetlen) anzixok – talán a vietnami Ha Long öböl sziklái között lavírozó dzsunkától vagy a pekingi Tienanmen téritől eltekintve. A képekből viszont süt a pillanat varázsa. Áthat rajtuk akár az a tempó- vagy mentalitásbeli különbség, amely Afrikát a Távol-Kelettől elválasztja.

Nem a színekkel varázsol el (ezt ki-ki beleláthatja), feketén fehéren a pőre valóság tárul elénk. De nem romantikusan, nem úgy, hogy a világot hófehérekre és koromfeketékre szaggatná. Nem hatásvadászok, mégis mindenkire hatnak. Nem keresi az elesetteket, csak tökéletes pillantásokkal továbbsulykolja belénk, mennyire tökéletlen ez a világ.

Ezúttal is olyan képeket láthatunk, amelyek szinte mind kimaradtak az egykori riportokból. Erre mondják manapság, egy szörnyen-sajnálatosan terjedő újságíró-nyelven, vagy bikkfanyelven: bocs Öreg, kevés a felület! Sokan megszenvedik ezt, akik úgy érzik, többet, jobbat tudnak, mint ami a sajtó mai világába elfér. Anélkül, hogy napi politikába ártanám magam: egyre inkább mondhatnám, ami a mai magyar sajtóba még BELEfér…

Még szerencse, mai szerencsénk, hogy szűk volt a felület, ennyi újdonság maradt nekünk mára. Stalter Gyuri úgy fogalmaz: stílusa a szubjektív dokumentarizmus. Hogy mennyire szubjektív, azt tükrözi egyéni látásmódja. Hogy mennyire objektív világot mutat meg nekünk, azt ránk bízza. De nem nehéz eldönteni. És ebben én sem vagyok objektív…

És még valami, ezeknek a túlnyomórészt a harmadik világban elkapott képekről. Témájuk, valóságuk örök. És nemcsak a nálunk (vagy még nálunk is) mostohább körülmények között élők körében. Elég, ha szubjektíven áthallást vélnék fölfedezni. Manapság a közvetlen környezetünkben a menekülttömegek sorsában sejtek hasonlóságot. Ebben – ahogy ő is megfogalmazta: - „máig nem történt semmi”. Pedig sajnos nem is kell ilyen messzire kalandoznunk. Ezen a téren is változatlanul gazdag a tématárház: naponta beleütközhetünk a vidéki – és nem csak vidéki – mélyszegénységbe. „Nehéz ezt tűrni – mondja a fotográfus, - még nehezebb természetesnek találni”. Ennyire szubjektív az ő dokumentarizmusa…

A magyar fotográfia napja – ha jól tudom - : augusztus 29, amikor valamivel az első francia hosszú kattintás után, nálunk is bemutatták a legelső felvételt. Számomra meg ez a mai nap, szeptember 10. - némi túlzással azt mondhatnám - a magyar riportfotózás egyik nagy napja. Jöttem, láttam, azt is láttam, mármint ezeket az országokat, a helyszínek jelentős részét, de én bizony sokszor mást láttam. Nekem ezért is igazán tanulságos. Az ő szemén keresztül. Azzal a bizonyos szubjektív dokumentarizmussal. Akárhányszor megnézem ezeket a képeket, amiket szívvel-lélekkel ajánlok most az Önök figyelmébe.

Stalter Györggyel Novák Péterrel beszélgetett a Kultúrpart Trend Fm-en futó rádióműsorában szeptember 19-én: