A Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál iránt évről-évre növekszik az érdeklődés, ami nem csoda, hisz idén is roppant különleges filmeket hozott közönségnek.

Sokáig úgy hittem, rangos – vagy legalább minőségi – filmfesztiválja nem lehet Magyarországnak. Aztán évekkel ezelőtt eljöttem a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválra. Hazánk legnagyobb filmes rendezvényének tizenöt évéből az utóbbi néhányat virgonc figyelemmel kísértem, az általában tíznapos filmmustrának – rendszerint egy megszakítással – az első, valamint az utolsó napjain szoktam jelen lenni. Volt olyan, amikor az adott évi felhozatalhoz kapcsolódva öt különböző, eltérő műfajú írásom is megjelent az egyik napilapban. Ebben az évben csak három napot töltöttem filmnézéssel az utóbbi időben minden szeptemberben rituálészerűen Filmvárossá változó Acélvárosban.

Miskolc ügyében folyamatosan az foglalkoztat, vajon mi lesz a fesztivál sorsa. Azt már láthattam nem egy korábbi évben, hogy abszolút érdeklődésnek örvend a rendezvény – nem kizárólag a miskolciak és a filmsajtó képviselői részéről. A CineFest évről évre tudatosan építkezik a lehetőségek adta módon. Az első vetítést még a Kossuth Moziban tartották, a Művészetek Háza két klasszikus moziterme mellett tavaly óta a Csodamalom Bábszínházban is helyet kapott egy, a borsod-abaúj-zempléni illetőségű Adolf Zukor, a Paramount Pictures filmvállalat alapítója nevét viselő vetítőterem. Az, hogy egyéb alkotók mellett Jiří Menzel, Juliette Binoche, Claudia Cardinale, Zsigmond Vilmos, Jancsó Miklós és Szabó István, az európai film elmúlt évtizedeinek megkerülhetetlen alakjai is életműdíjat kaptak, szintén dobott egyet a fesztivál rangján, mellesleg Miskolcra „hozásuk” a közönség szemében is kifizetődő húzás volt. (És természetesen minden elismerést megérdemel Muszatics Péter, a mustra kommunikációs igazgatója, hiszen az, aki valaha próbált már elérni világsztárt, tudhatja, milyen sok teendő van benne.)

Idén halmozottan boldog voltam, amikor napról napra szembesültem azzal, hogy a fesztivál rendkívül sokakat, a korábbi éveknél is nagyobb közönséget vonz, pontosan ezért megsokszorozódott az aggodalmam is. A tizenötödik CineFest egyik legnagyobb dobása kétségkívül az volt, hogy szombaton – tehát a második napon – itt tartották a Napszállta című új, Nemes Jeles László rendezte film magyarországi bemutatóját. (Kritikánk a filmről itt olvasható) A velencei filmfesztiválról a FRIPRESCI-díjjal hazatért dráma sokakat fog vonzani, ezt sejthették a szervezők, de azt, hogy ennyit, semmiképpen sem. Különben a kora délutáni premiert követően nem három ismétlővetítést tartottak volna, hanem még többet. Mindenesetre, látva a rendkívüli embertömeget, amely a Művészetek Háza izzadtságtól már-már cirkuszi szagokat keverő, zsúfolt előterében várakozott, úgy döntöttek, másnap tartanak egy újabb vetítést. A délutáni sajtótájékoztatót követő közönségtalálkozó, ahol tizenegy kiemelt stábtag vett jelen, a késő esti időpont ellenére úgyszintén sokakat érdekelt. Az más kérdés, hogy miért nem a hatszáz főt befogadni tudó nagyteremben tartották a Napszállta vetítéseit, bár a századeleji, sajátos képi és hangi világú alkotás száznegyven, illetve a hetven fő befogadására képes kistermekben jobban működhetett. És azt gyanítom, 35 mm-es kópia levetítésére csak ezeknek a kisebb termeknek van megfelelő technikai háttere.

A legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjával elismert Saul fia alkotógárdájának jelenléte is rávilágított arra, hogy a miskolci mustra igenis rajta van Közép-Kelet Európa filmes térképén, akkor is, ha azt a szintet nem is éri el, amelyet a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválnak sikerült. Mégis, nem hagy nyugodni, hogy a terjeszkedés egyfajta ígéretes lehetőség marad-e, vagy esetleg a városvezetéssel – aki egyébként kiemelt támogatója az eseménynek – közösen megoldják valahogy azt, hogy az eddigieknél is több néző befogadására alkalmas helyszínné tegyék a Művészetek Házát, esetleg újabb vetítőtermeket keresnek. (Szerintem nem szerencsés a kvázi fesztiválközpontnak számító főépülettől elszeparálni néhány helyszínt, ugyanakkor „évközben” kihasználatlan maradna egy ennél nagyobb komplexum.)

Az idei filmes felhozatalból három alkotást emelnék ki. Ezúttal Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező, a játékfilmes nagyzsűri elnöke kapta az Európai Mozi Nagykövete díjat (életműdíjjal Hildebrand Istvánt, a magyar filmművészet operatőr doyenjét tüntetik ki), emiatt az 1984-es A nyugodt nap éve (Rok spokojnego slonca) című, mára digitálisan felújított munkájával nyílt meg a filmünnep. Az alkotás, amely annak idején a velencei filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlán-díjat, mit sem vesztett üdeségéből. Egyetemes történetről mesél: egy amerikai tiszt beleszeret egy helyi özvegyasszonyba az amerikaiak felügyelte Lengyelországban, közvetlenül a világháború után. Szerelmük eleve halálra ítéltnek látszik, hiszen csak egymás számára ismeretlen nyelven képesek kommunikálni – értő szavak hiányában összehozni őket csupán a szívből jövő, ugyanakkor reményvesztettségről árulkodó nevetésük tudja. Zanussi víziója, amely nem nélkülöz sem metaforát, sem pátoszt, igazán szép, de meglátásom szerint az igazi mesteri teljesítmény kifejezés Slavomir Idziak operatőri munkáját illeti. Az a jelenet, amelyben a háború által megtört amerikai, a szerelme lakhelyéről távozva a terepjárójával kitolat a teljes sötétségbe borult, szétlőtt és szétbombázott éjszakai utcába, sokáig emlékezetes marad. Csupán az arcát látjuk, aztán csak a jármű reflektorait, majd azokat elveszni a kietlenségben. Idziak más jelenetekben is hasonlóan járt el, nála fénynek és árnyéknak fontos szerepe van. Kamerája szereti a két főszereplő arcát, a lengyel Maja Komorowska és az amerikai Scott Wilson pedig nagyon halkan, nagyon visszafogottan játszik – de szenzációsan.

Noha az idei évben tudatosan módosították a versenyprogramba válogatás szabályait, egy igazán kiváló amerikai függetlenfilm, a Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace) stabilan szerepel benne. Halványzöld erdő. Mohával benőtt fák, égig érő páfrányok, pókhálók rengetege. Itt, a várostól néhány kilométerre lévő erdős nagyparkban lakik egy apa és lánya páros. A negyvenes férfi megtanította a lányát mindenre, amire szüksége lehet, de valódi fedelet nem, csupán egy összetákolt menedéket és egy sátrat biztosított számára. Amikor a tizenöt éves lány gombákkal megrakva tér vissza az apjához, az a világ legtermészetesebb módján a csinos zsákmányt dicséri. De könnyen világossá válik: valami nincsen rendben velük. Az apa mániákusan próbál tüzet csiszolni, lányát nem is hallja közben. A csendes kamaszlány pedig azt panaszolja, bárcsak emlékezhetne az édesanyjára. A hallgatás törvénye (Winter's Bone) című filmet jegyző Debra Granik új drámája azt mutatja meg, hogy azok, akik közterületen laknak, habár az utcán éléssel bűncselekményt követnek el, szerényes lakhelyüket is otthonuknak tekintik. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy az egy dolog, hogy valaki lekörözi a korosztályát anélkül, hogy iskolába járatták volna, de az oktatási rendszerbe kerülés nem pusztán lexikai és logikai ismereteket kínál, hanem a szociális készséget is növeli. A film ütőkártyája a két főszereplő, a kicsit zakkant ex-katonaként már rutinos Ben Foster és a lányát megszemélyesítő Thomasin Harcourt McKenzie kettőse. Hihető, összeillő páros, akik valóban megértik egymást fél- vagy szolid vezényszavakból is. Ráadásul a film képi világa és country dalokat autentikusan felvonultató zenei háttere kiváló atmoszférateremtő. Az, hogy az egyik kamionsofőr kutyáját Willie Nelsonnak hívják, pedig nagyon helyes poén.

A bűnös, a svéd alkotógárdával készült dán film (ugyanis rendezője, Gustav Möller és főszereplője, Jakob Cedergen is svéd nemzetiségű) klasszikusan nem túlmagyarázott film, ez adja az egyik különlegességét. Asger, az egykori rendőrjárőr, aki jelenleg telefonos szolgálatot teljesít az őrsön, megállás nélkül fogadja a hívásokat. Sötét van, és nem kap levegőt, panaszkodik neki egy telefonáló. Egy másikat kifosztott egy prostituált a piros lámpás negyedben, a saját autójában. Egy bizonyos ponton azonban valami olyan történik, ami mélyen megrázza az egyébként kicsit cinikus férfit: egy kétségbeesett női hang keresi, azt állítja, elrabolták. Ez az alapszituáció képes elvinni a hátán az egész filmet, és ez így is történik. Asger, akit a kifürkészhetetlen arcú Jakob Cedergen végtelenül természetesen játszik, az alig másfél órás film során egyetlen alkalommal sem hagyja el a diszpécserközpontot, a cselekmény azonban a többé-kevésbé érzéketlen és leheletnyi fojtogató közegben maradva is rém izgalmas. Feszültségforrásból nincsen hiány, ehhez Oskar Skriver hangmesteri tevékenysége nagyban hozzátesz. Az igazi érdem azonban mégiscsak Mölleré, aki a rendezés mellett a többé-kevésbé igaz történeten alapuló forgatókönyvért is felel – a filmi kivitelezés pedig könnyedén uralja az egész vásznat. Annak, aki megtekinti ezt az alkotást, nyilvánvaló válik, hogy miért kapott több nagy filmfesztiválon – beleértve a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivált és a Sundance Filmfesztivált – rendezésért járó díjat, vagy közönségelismerést.