Két házaspár, láthatóan boldogok. Egyébként folyamatosan fúrják egymást, de mindennapi, mintsem ördögi módon. Groteszk elhajlással is húsba maró, amit Az öldöklés istene című drámában összehoznak.
Sokan női magazinba illő témának gondolnák a gyermekkori sérülések okozta traumák felnőttkorra gyakorolt hatásáról szóló értekezéseket. Holott bizonyított, hogy akkor, ha nem beszéljük ki a megrázkódtatásokat, azok tüskét növesztenek a szívünkben, amely előbb-utóbb más testrészünket is elkezdi sebezni. Nekem például az egyik legkorábbi legjobb barátom, Sándor Matyi gyakran eszembe jut. Osztálytársak voltunk nyolcadikig – másodikban egy közös cimborával azt játszottuk, hogy megkötözzük Matyit, ez egy ugrókötél segítségével meg is történt a homokozóban. Csakhogy a történet oda futott ki, hogy barátunknak eltört a kulcscsontja. Egy másik alkalommal pedig – már nem is tudom, milyen indíttatásból – a gázkonvektornak löktem, amiért szintén újabb intő sorokkal gyarapodott az ellenőrzöm.
Ilyen és ehhez hasonló történeteket még lehetne találni, erre nem vagyok büszke. Yasmina Reza orosz és magyar ősökkel rendelkező francia drámaíró két, a színen csak említés szintjén szereplő hőse szintén kisiskolás korában kap össze, nézeteltérésük tettlegességig fajul. Az összekülönbözés szolgáltatja Az öldöklés istene című dráma alapkonfliktusát, ez késztet kétszer két szülőt arra, hogy megismerjék egymást: a „kárvallott” kisfiú édesanyja és édesapja áthívja magához a másik párt. Átbeszélni a történteket, végiggondolni az indítékokat, megtalálni a közös megbékélés feltételét és megszervezni a találkozót, ezek elemi indíttatású szándékok. Ugyanakkor a történet banális, ez nem vitás. Különlegesnek kizárólag azért nevezhető, mert olyan kamaradráma, amelyben hol az egyik, hol a másik házaspár motiválja arra a másikat, hogy lehántsa magáról azt az álruhát, amelyet magára vett.
Reza munkája, amelynek ősbemutatója 2007-ben, Zürichben volt, és amelyből Roman Polanski világsztárokkal forgatott filmadaptációt, négy figurát játszat. Az előadás kezdetétől színpadon maradnak mindannyian. Annak a kisfiúnak, akinek kitört az egyik foga, szaniter termékekkel kereskedik az édesapja, az édesanyja pedig unatkozó háztartásbeli, aki túlcsorduló szabadidejében az afrikai vérontásokról ír könyvet, miközben művészettörténeti albumok sokaságát halmozza fel. Hozzájuk, a Szakács Ferenc által kicsit sterilen berendezett, tipikus polgári környezetbe érkezik „kényszervendégségbe” a sztárügyvéd apuka, aki folyamatosan a mobilján csüng egy gyógyszeripari per fejleményei miatt, valamint egy tipp-topp – példaként: divatos, halványkék kosztümöt, passzoló magassarkúval hordó – vagyonkezelési tanácsadó feleség. Nem telik bele sok, hamar világossá lesz az Átrium közönségének, hogy egyik fél sem szívesen tölti az idejét a másikkal.
A nyugati társadalmak értékrendje, amelyről sok szó esik a darabban, meggátolja őket abban, hogy kimutassák a foguk fehérjét. Diplomatikusan írásban rögzítik a szerencsétlen incidens körülményeit, mindannyian elítélik az erőszakot, de mindez csupán formalitás, üres szavak tárháza. Ugyanis, akkor, amikor egy szerencsétlen eseményláncolat végső fokozataként Anette, az ügyvéd felesége lehányja a házigazda féltett Oskar Kokoschka-albumát, egyből elszabadul a pokol. A háziasszony kétségbe esik, mert további képzőművészeti albumokat is beterített az okádék, a férj viszont rendkívül jól mulat a történteken – egyébként az egész szituációt lazán veszi, mellesleg távolságtartó, már-már simulékony pozíciójából kifejezetten élvezi a csipkelődést. A másik asszony romokban van és szörnyen röstelli magát, kész csoda, ha nem hányja körbe az egész lakást. Házastársa, akivel láthatóan nincsen meg az a fene nagy összhang, pedig nagyjából tesz az egészre, kezdetben a hitves rosszulléte sem hatja meg. Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén. Érdektelen, önző férfiak. Felszínre törő sérelmek, házastársi problémák, súlyos nézetkülönbözőségek. Ez az egyik dramaturgiai csúcspont: ha az egyébként másfél órás előadás nem egyfelvonásos, minden bizonnyal itt gördül le a függöny a legelső alkalommal.
A dramaturgia találékonysága, hogy a szereplők innentől fogva különböző alakzatokba rendeződnek (néha fizikailag is) attól függően, éppen kinek a pártját fogják. Csupán annyi biztos, a házastársak között látványosan előjött a konfliktus, de azt, hogy éppen ki kezd szimpatizálni kivel, nehéz megjósolni. Itt válik világossá, hogy Az öldöklés istene tulajdonképpen arról szól, hogy főhőseink hiába élnek az öreg kontinensen, méghozzá a nyugati kultúra és demokrácia bölcsőjének tartott Franciaországban, éppen olyan állatias indulatok által vezéreltek, mintha a világ egyik eldugott szegletében, törzsi barbárságban, állati ösztönöktől hajtva léteznének. Az előadásnak ez az aspektusa párhuzamba állítható William Golding márkaértékű, A legyek ura című regényével, amely szintén azt sugallja, hogy a modern polgári helyzetből könnyen át lehet siklani az ösztönlényi állapotba.
A rendező, Bereczki Csilla legnagyobb erényei közé sorolandó az, hogy megtalálta a négy karakterre a négy színészt: Herczeg Adriennt, Hevér Gábort, Péterfy Borit és Szikszai Rémuszt. Utóbbi ügyvédfigurája teljesen felülírja a többiek szándékát, a fickó gátlástalan és munkamániás, egyáltalán nem köntörfalaz, látjuk is, hogy nem vágyik arra, hogy értékes idejét a kényszeredett tárgyalással töltse. Szikszai remekel, különösen azokban a jelenetekben, amelyekben rókamód ravaszkodhat. Hevér Gábor, aki a másik férjet személyesíti meg, minimális árnyalatokkal, kicsit karikírozva tárja elénk Michelt. A figuráról a legnagyobb tisztelet mellett sem lehet azt mondani, hogy túlzottan bonyolult lélek, ennél fogva Hevér sem dimenzionálja túl a megszemélyesítést. Viszont az, amit mutat, jól megtestesíti az átlag férfit, aki legszívesebben mackónadrágban, ingre húzott kardigánban – talán egy üveg hideg sörrel a kezében – a tévé előtt töltené az estéjét. Míg Anett, a Péterfy Bori által játszott tartózkodó feleség tulajdonképpen magából kikelve is megőrzi visszafogottságát (ezt az állítást csorbítja a fergetegesen megoldott kitaccsolás), addig Herczeg Adrienn Véronique-ja teljesen kifordul önmagából. Egészen rendkívüli azt figyelni, miként épül le, holott korábban erkölcsi tartópillérnek mutatta magát.
Azt gyanítom, Az öldöklés istene látleletnek készült. E nélkül az előadás nélkül is szembesülhetünk azzal, hogy a nyugati társadalom cseppet sem a „lehetséges világok legjobbika”, mellesleg az értékrendje, amelyre oly fenemód büszke, összeomlani látszik. A jelenlegi a válság, az identitásvesztés kora. Ilyen körülmények közepette valóban úgy tűnik, mintha Yasmin Reza üzenete valóban aktuális lenne. Mégis, akármennyire húsba maró és groteszk az előadás, a könnyedség, a humor is előjön, ez pedig igencsak árnyalja a borúlátást. Az más kérdés, hogy a négy karakter hiába szolgáltat amolyan (elő)jutalomjátékot a színészeknek, nem elég mélyek ahhoz, hogy ízig-vérig valódiként tekintsünk rájuk. Ennélfogva a konfliktusaik sem ördögiek, csupán mindennapiak. De a legkeményebb fajtából.
