Verbunkból átalakult popklasszikus, háromszáz évre elnémult dallamsor, no meg Bors néni mozgatta át a Müpa közönségét a Nemzeti Kulturális Alap 25. születésnapja alkalmából rendezett gálán.
Ünnepeljünk együtt! Kultúra? Alap! – ezek a szlogenek fémjelzik a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) fennállásának huszonötödik évfordulója alkalmából rendezett gálát, amelynek a Művészetek Palotája ad otthont. A hangversenyterem valóban ünneplésre van berendezve: a kivetítő a kultúrafinanszírozási intézményt köszönti, a huszonöt napon keresztül tartó szakmai programokat népszerűsíti, a színpad felett vörös kardvirágok sorakoznak.
Általános vélekedés, hogy a modern európai társadalmak akkor viselik jól a művészet meglétét, ha az neutralizál, vagyis akkor, ha nincsen különösebb társadalmi üzenete – különben előfordulhat, hogy az államapparátus vagy az egyik politikai oldal szemét kezdi el csípni. Az, hogy mi lenne az állam szerepe a művészi törekvések alakításában, gyakorta kerül elő a közbeszédben is. Szinte már közhelynek számít a meglátás, miszerint a művészetnek autonómnak kell lennie, megítélésénél pedig a kizárólagos esztétikai érték számít. Ennél fogva az intézményrendszernek, amely támogatja a művészi termék létrehozását, nem szabadna beleszólnia abba, hogy milyen alkotás szülessen. Habár a Nemzeti Kulturális Alap, amelyet elkülönített állami pénzalapként hozott létre az Antall-kormány, jelenlegi formájában a kormányzattól nem elkülönülő szervezet, összességében hiánytalanul teljesíti a kultúra eltartó feladatát. Nyilván a különböző kollégiumok döntéshozatalánál több dimenzió érvényesül, a szervezet munkája pedig nem mindig átlátható a maga teljességében, de azzal nem lehet vádolni, hogy korlátozná azoknak az alkotóknak a lehetőségét, akik nem úgy fújják a szelet, ahogyan a finanszírozó képviselet tenné.
A kulturális alap estjét Lőrinczy György, az NKA alelnöke, az est szerkesztője úgy építette fel, hogy az összes kollégiumot egy idősebb és egy fiatalabb művész segítségével tegyék bemutathatóvá. Értelemszerűen a legtöbb műsorszám a színpadon elevenedik meg, néhány csak mozgóképes formában van jelen. Az egyben klasszikus és progresszív Győri Balett például jó érzékkel uralja a színpadot, miközben Balázs János zongoraművész a Piano Plays című, Liszt és Wagner műveire komponált darabból tesz dallamokat a táncosok alá. Marjai Lili Anna balettművész, a Győri Balett nemrég Taps-díjjal elismert fiatal előadója nyugodt, visszafogott léptekkel mutatkozik be a hangversenytermi közönségnek, néhány perc múlva pedig a férfi-női kapcsolatokat, a párválasztás dinamikáját mutatja be rendkívüli mozgáskultúrával és férfi pályatársai célravezető segítségével. Magam sem gondoltam volna, hogy nyolc félmeztelen és alsónadrágos férfi ilyenfajta elismerés hangját szólaltatja meg bennem, már ezért öröm volt megismerkednem ezzel a műsorszámmal.
Az, ahogyan az Etnofon Zenei Társulás zenészei Novák Péter nagyszerű énekelőadását segítik, példaértékű és pazar. „Kiválasztott népnek lenni mindig csak a baj” – fújja forgószél módjára Novák, majd később arról dalol, hogy harmincnyolc szentet adtunk a római katolikus egyháznak, ezek mindegyike Árpád-házi. Ritkán adódó lehetőség szólóverbunkot ilyesformán megelevenedve látni: Novák teljesítménye csodálatos, telve van energiával, és vidámságot áraszt. Amikor egy népdal jellegű nóta végén a Hey Joe refrénje, majd a Hey Jude emblematikus sorai csengenek vissza, nem meglepő, hogy a közönség nehezen állja meg, hogy az ülőhelyek között ne kezdjen táncot ropni. A tizenévesekből álló Sarjú Banda, valamint Kubinyi Júlia és Csizmadia Anna népdalénekesek által kiegészült formáció vándordalai szintén sok energiáról és hibátlan technikáról árulkodnak.
A művészet segítségünkre van abban, hogy megismerjük a minket körülvevő világot, ez jut eszembe akkor, amikor a képző- és fotóművészeti alkotásokból összeállított képválogatást nézem. A Szomjas György által rendezett építészportrék telitalálatok, úgy vannak összevágva, mintha eredetileg is félpercesnek készültek volna. Az est méltó lezárását végül mégiscsak két zenei produkció nyújtja. Bíró Eszter énekesnő a Lóci játszik formációval közösen áll színpadra. Kooperálásuk talán némileg meglepőnek hat, mégis jól mutatnak egymás mellett, jól is hangzanak együtt. „Részünkről minden király” – jelenti ki az est tiszteletteljes hangján lágyítva Csorba Lóci, oldalán régi jó barátjával, a basszusgitárral. Bíró köszönetet mond a hatfős zenekarnak, kiemelve, hogy Csorba személyében egy „tehetséges, fiatal és jóképű” pályatárs kísérheti a gitárral és duett-partnerként. Aztán belekezdenek. A közönség pedig abszolút feljogosítva érzi magát arra, hogy jól érezze magát az Egy kicsit ide, egy kicsit oda című közös szerzeményük, valamint a Lóci játszik slágere, a Nap ölel erőteljes szólamai alatt. Ennél már csak az volt szívmelengetőbb, amikor Bors néni, vagyis Molnár Piroska, a Nemzet Művésze Novák János kíséretével énekelte el a Kolibri Színházban 25 évvel ezelőtt bemutatott, nagysikerű gyerekdarab legnagyobb slágerét.
A gála utolsó eleme a virtuóz tánclépésekkel érkező, és a néptáncot már-már akrobatikus módon művelő Zsuráfszky Zoltán vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes volt, ám a show-t mégiscsak a Sarjú Banda kis muzsikusai vitték el, akik néptánctudásukkal is lenyűgözték a közönséget. De ez már csak hab volt azon a bizonyos negyedszázados tortán, amelyet Káel Csaba a gálaműsor rendezőjeként megálmodott.
