Az első ember az IMAX-vásznakra született moziélmény, viszont éppen azokra nem fordít időt, akikért lélegzetvisszafojtva izgulunk.
Damien Chazelle szeret remekműveket faragni olyan történetekből, amelyekről álmunkban sem gondolnánk, hogy remekmű faragható belőlük. A Whiplash egy tipikus sportfilmes dramaturgiára, a Kaliforniai álom pedig az 50-es, 60-as évek klasszikus musicaljeinek áthallásaira támaszkodott, mégis a lendületükben, dinamikájukban, pazar jelenetkoreográfiáikban megmutatkozó filmnyelvük egyedivé, különlegessé varázsolták ezeket a produkciókat. E tekintetben Az első ember is illeszkedik a sorba, hiszen a Holdra szállás története aligha tartogat meglepő részleteket legtöbbünk számára, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb életrajzi / igaz történetet igencsak nyögvenyelősen lehet játékfilmes szerkezetbe illeszteni. Azonban Chazelle ezúttal a két akadály közül csak az elsőt vette sikerrel.
Mert Az első ember igenis tud újat mutatni azoknak, akik ezerszer látták az Apollo 13-at, és kívülről fújják a Csillagok között dokkolós jelenetét. Az űrben és a Holdon játszódó jelenetek hatása brutális: a hajtóművek a moziterem falait döngetve búgnak, a földöntúli erőkkel küzdő illesztések sírnak, minden rázkódik, miközben egy pár köbméteres kabinba zárva, jóformán vakon repülünk az űrbe. Chazelle rengeteg közelit és szubjektívet használ, és következetesen csak annyit mutat az űrből, amennyit szereplőink is látnak az össze-vissza pörgő űrhajókból és a Föld mögül előbukó-eltűnő Napnak hála. Elképesztően zsigeri és bensőséges élményben van részünk, ami minden korábbi darabnál jobban érzékelteti az űrhajózás veszélyeit és szépségét, valamint a kettő ambivalenciáját. És még ha ezúttal nem is központi eleme a műnek a zene, Justin Hurwitz a divatos búgások és akkordok helyett valódi dallamokból építkező témái temérdek érzelmet és pátoszt csempésznek a képsorokba.
Azonban a súlytalanságban hónapokat töltő űrhajósokhoz hasonlóan Az első ember lába is meg-megroggyan a Földre érkezvén, és látványosan tanácstalanná válik, hogy mivel töltse ki az időt két küldetés között. Leginkább ekkor is az asztronautákra leselkedő veszélyeket sulykolja, de hiába látjuk a játékidő első felében azt, hogy a bajtárs űrhajósok sorra hullanak el, ez nem teremt valódi konfliktust, Armstrongnak nem kell átértékelnie motivációit az űrutazással kapcsolatban. Josh Singer forgatókönyve mintha abból az alapállásból indulna ki, hogy mivel úgyis tudjuk a történet végét, sem megindokolnia, sem megkérdőjeleznie nem kell azt, hogy miért éppen Neil Armstrong lett az a bizonyos első ember. Ryan Gosling pedig sajnos nem az a színész, aki akkor is karaktert tud adni egy figurának, ha a forgatókönyv nem tette meg ezt a szívességet.
Így a főszereplő ábrázolása ki is merül annyiban, hogy amikor beüt a krach az űrben, ő meg tudja oldani, és az igyekezet, ami a halott kislánya emlékének alkalmankénti, ötletszerű előrángatásában és az aggódó feleség archetípusának felskiccelésében érthető tetten, vajmi keveset árnyal rajta és helyzetén. Érezhető az alkotói bizonytalanság, hogy mi legyen a narratíva gerince, így jobb híján, alibiből maradnak az életrajzi drámák közhelyei. (A Földön játszódó szakaszok egyetlen igazán karakteres húzása, amikor Chazelle a családi idillt Az élet fája stílusát idéző eleganciával viszi vászonra.)
Mindenesetre abból a szempontból Az első ember tökéletesen illeszkedik rendezője munkásságába, hogy a Whiplash-hez és a Kaliforniai álomhoz hasonlóan nemcsak főhőse hihetetlenül teljesítménymániás, de maga az alkotás is ennek a teljesítménynek a megszállottja. Azonban ezúttal ezt csak a külsőségekben tudja megragadni: arról tökéletesen meggyőz, hogy a Holdra szállás mennyire lenyűgöző vállalkozás volt, arról már kevésbé, hogy résztvevői is hasonlóan elképesztő, vagy legalábbis érdekes figurák lettek volna.
