Santiago Segura ezúttal nem egy újabb Torrente-filmet rendezett, hanem olyan vígjátékot, amelyben egy életközépi válságba jutott nő küzd a környezetével.
Az ötrészesre duzzadt Torrente-filmsorozat rendezésével és írásával, valamint az El Fary dalait fejből tudó, Atlético Madridnak szurkoló prosztó, szexista rendőr címszereplő eljátszásával híressé vált Santiago Segura új filmje, a Kertelés nélkül (Sin rodeos) egy átlagos asszonyról szól, aki harminckilenc évesen életközépi válságba jut. Kezdetben nem tudja, mi baja van, de a néző számára könnyen világossá válik, hogy a túlhajtott nőnél alapvetően mi okozza annak a bizonyos pohárnak a beteltét. Munkahelyén, ahova egy dekoratív Instagram-sztárt tesznek a feje fölé, semmibe veszik. A negyven az új harminc, de a harminckilenc, na, az semmi, nevet a szemébe az inkompetens, fiatal főnöke. Mintha ez lenne a legfőbb baja! A háztartási teendőket egyedül kell végeznie, magát művésznek képzelő férje a legalapvetőbb segítségeket sem biztosítja számára. Mindezek mellett a barátai sem figyelnek rá, holott ő még a leánytestvérének a macskájával is úgy törődik, mintha az családtag lenne. Lehet másként értelmezni azt, hogy ajándékkal a hóna alatt elmegy a kiskedvenc születésnapi partijára? Nem hiszem.
A Kertelés nélkül alapvetően nem állít semmi újat arról, hogy vannak bizonyos élethelyzetek, amikor az egyén úgy érzi, ennyi volt, amit elbírt, és onnantól egy tapodtat sem tesz tovább abba az irányba, amely felé korábban munkálkodott. Nyithatnánk a sort az európai modernitás egyik alapművével, a 8½-vel, amelyben Marcello Mastroianni csodálatra méltó nők között éli át az ihlet által elkerült filmrendezők poklát (Rob Marshall továbbgondolása, a kultfilm előtt tisztelgő és szintén sztárszereposztással készült Kilenc című filmmusical ugyanezzel a problematikával játszik el), említhetnénk Woody Allen-filmeket, vagy Susan Sarandon és Gena Davis felejthetetlen párost a Thelma és Louise szimbolikus zárlatából, amint a szívet tépő The Ballad of Lucy Jordan-t éneklő Marianne Faithfull rekedtes-tokos hangjára gázt adnak a Colorado folyó felett. Santiago Segura filmje természetesen nehezen említhető egy lapon az említett filmes munkákkal, leginkább a Wanted című igényes akciófilm egyik jelenetére emlékeztet. Abban James McAvoy besokal az irodai munkától, felkap egy klaviatúrát, és azt úgy vágja a főnöke arcába, hogy annak egyenként kirepülnek a fogai. Nyilvánvalóan az ilyen fajta lendület áll közel a spanyol alkotóhoz, hiszen szereplője, a Madrid külvárosában élő Paz gond nélkül beveri annak a nagydumás nőnek az orrát, aki az előző reggelen egyetemes jellel tudatta vele a véleményét a fővárosi dugóban. Okostelefonon függő barátnője készülékét limonádéban fürdeti meg, férje nevetségesen egyszerű festményét összebarmolja, a nevelt kamaszfiát pedig gond nélkül kiebrudalja a közös lakásból. Természetesen csak azután, hogy újdonsült kolléganője nélkülözhetetlen szelfibotját megragadva szétveri az Insta-csillag minijét.
A válsághelyzetre adott drasztikus válságreakció adja Santiago Segura filmjének erejét. Kiko de la Rica alapvetően kommersz kamerája előtt olyanfajta káoszt látunk, amely alapmotívumait és humorforrásait tekintve Álex de la Iglesia Micsoda spanyol éjszaka! című legutóbbi, nagyon kellemes vígjátékához húz. A többek között Raphael és Blanca Suárez főszereplésével készült vérbő komédia egy szilveszteri esztrádműsor felvételén játszódik, ott az év utolsó napján szabadul el a pokol, rengeteg fergeteges szituációt előidézve. Seguránál viszont kevésbé eredeti az elgondolás és a kivitelezés, de az mindenesetre üdvös, hogy ezúttal elszakadt Torrente felügyelő fekete humorral átitatott komikus beszédmódjától. (A kritika szerzője egyébként Torrente nagy barátja, ezt csak félig bizalmasan teszi hozzá.) A Kertelés nélkül egyébként a chilei Nicolás López Sin Filtro című 2016-os filmjének az autentikus újragondolása, ez talán magyarázat lehet arra, hogy miért táplálkozik ilyen sok kliséből. Ugyanakkor arra nincsen mentség, hogy Segura a komédiához is méltatlanul nevetséges módon állítja a figyelem középpontjába a digitális és analóg világ közötti különbözőségeket. Az, ahogyan a kütyük rabságában élő, buta picsás-plázacicás és drogos-pornós fiatal korosztály reprezentálódik a filmben, kemény túlzás, holott a közösségi média által meghatározott társadalom problémája igencsak valós. Az elitkultúra és a modern klasszikusok ilyenformán történő kigúnyolása pedig csak egy bizonyos társadalmi regiszter számára lehet vicces. Mindez groteszknek pedig kevés.
Az egyébként lendületes cselekményű komédia címszerepére a sokoldalú Maribel Verdú ideális választást jelentett. Az epizodisták, köztük a verbális virtussal felruházott nőt kiválóan alakító Candela Peña és az anyakomplexusos tutyi-mutyit megformáló Diego Martín, hitelesen keltik életre a Paz útjába sodródókat. (Némelyik szereplő – például a 92’ óta színrészeg szomszédot nagyszerűen eljátszó Enrique San Francisco – olyan figura, mintha egy korábbi Torrente-filmből lépett volna elő, de Paco Collado és El Gran Wyoming például valóban több bevetésre elkísérte a törvény balkezét.) Santiago Segura nem is Santiago Segura lenne, ha kihagyta volna azt, hogy rendezésében szerepet osszon magára, és akárcsak Torrente eljátszásakor, úgy ezúttal is drasztikus átváltozáson esett át: kamu indiai guruként kínál megoldást Paz problémájára. Az eredeti filmben egyébként nem szereplő figura jelenléte kicsit idegen, ebből a szempontból nem tesz sok jót a filmmel.
Santiago Segura új filmjének az a legnagyobb hibája, hogy nem tartalmaz olyan egybefüggő negyed órát, amikor úgy tenne, mintha szeretne elszakadni attól a közönségtől, amely sztárrá tette őt magát, vagy éppen Adam Sandlert. A Kertelés nélkül tele van olyan jelenetekkel, amelyek úgy hatnak, mintha azon a bizonyos ponton fennakadna a forgatókönyv csak azért, hogy valami igazi, mély, emberi drámával, hamisítatlan vagy legalább finomra hangolt humorral felpakolva folytathassa tovább az útját. Mégsem lesz így, Segura pedig biztosan nem tudna számot adni arról, hogy mi volt a szándéka a primer nevettetésen kívül. Az Uránia Nemzeti Filmszínház lélegzetelállító reneszánsz és andalúziai-mór dísztermének közönsége, amely a Spanyol Filmhéten tekinthette meg a vígjátékot, dőlt a röhögéstől. Igaz, a spanyolok azon is nevettek, amely a magyar néző ingerküszöbét meg sem közelítette.
