A közlekedés megszűnt. Suliba se kellett menni. Családok üdvözölték egymást. Korábban egymásnak idegen arcok nyíltak üdvözlésre, erős kézfogások, baráti kérdések és válaszok születtek.
Mátyás visszaemlékezése:
„1956 októberében az Agrártudományi Egyetem Budapest-Gödöllő, Állattenyésztési Kar hallgatója voltam. 22-én este tartottak Gödöllőn egy nagygyűlést, ahol már forradalmi hangulat volt és a diákság, sok felszólalás után, megszavazta a Tizenkét Pontot és másnap tíz órára nagygyűlést hirdettek meg a budapesti fakultás hallgatóinak.
A nagygyűlésre (október 23-án) a mai Szent Margit Gimnázium aulájában került sor. A hangulatra jellemző, hogy 11-kor még csak az oroszórák számának korlátozását követeltük, 12-kor pedig már a szovjet csapatok kivonulását és a többpártrendszert. Hallottuk, hogy a Műegyetem utcai felvonulást tervez, amihez mi is csatlakozni akartunk. Később az a hír jött, hogy Piros László belügyminiszter elvtárs a felvonulást betiltotta.
Ekkor az egyik tanár azt mondta, hogy az egyetem rektora, Máté Imre, az ifjúság két képviselőjét hívatja szobájába. Az egyik én voltam. A rektor és a dékán a hosszú elegáns szoba végén ültek egy íróasztal mögött. Mi, velük szemben két széken feszengtünk. Meg voltunk alaposan szeppenve, mert a szoba két oldalán bőrkabátos ÁVO-sok ültek, vezetőjük egy ősz hajú asszony volt, egyenruhában.
A rektor röviden közölte velünk, hogy a felvonulás meg van tiltva és mi is ehhez kell, hogy tartsuk magunkat. Mi ijedten ültünk ebben az életveszélyes társaságban és már azon voltunk, hogy visszavonulunk, amikor véletlenül a dékánra néztem. Török Imre professzor rám nézett és ültében, alig láthatóan, kissé kihúzta magát. Ezt biztatásnak vettem és, valószínűleg kissé remegő hangon, de kijelentettem, hogy a közgyűlés egyhangúan elhatározta azt, hogy mi is kivonulunk.
Az ősz ÁVO-s asszony erre azt mondta, hogy ebben az esetben nagyon vigyáznunk kell arra, hogy az utca népe nehogy soraink közé tudjon keveredni. Ekkor megcsapott a forradalom szele és azt válaszoltam, hogy az Agrártudományi Egyetem diákságának semmi oka arra, hogy féljen attól, hogy Budapest dolgozó népe sorai közé keveredik.
Rettentő bátor szavak voltak ezek az ÁVO-sok jelenlétében, úgy gondolom a legbátrabb cselekedetem a forradalom alatt, mert soha sem tagadhattam volna le, annyi tanúja volt ennek a kijelentésnek.
Aztán el is indultunk, a Bartók Béla úton - a Szabadság-hídról csatlakozott a« Vörös Csepel»- a Duna-parton végig a Bem-szoborhoz. A lengyel-magyar barátság volt a jelszavunk, azért mentünk a Bem szobrához, mert azon az őszön Lengyelországban indultak el az 56-os szabadságmozgalmak.”
Frigyes:
„1956. október 23-án villamoson mentem. Az volt a cél, hogy eljussak a családi üzletünkbe. Langyos idő volt, délutáni, tört napfény. A nyitott peronon álltam és feltűnt, hogy a villamos néhol lépésben halad. A Szabadság-hídon, és a későbbi utcákon is, egyre népesebb csoportok haladtak, valami vibráló izgalom volt a levegőben. A Rudas László utcánál leszálltam, és már egy hatalmas tömeg közepén találtam magam. Zászlókat emeltek magasra, de a zászlók közepén egy lyuk tátongott. Kivágták belőlük a vörös csillagos, kalászos címert. A tömegben vidám hangulat uralkodott, amely hirtelen elhalkult. A tömeg - és benne én – egy emelt üvegfülke elé értünk. A fülkében egy rendőr állt. Hirtelen néma csend lett. A rendőr kinyitotta a fülke ablakát, és előre dőlve, méltóságteljesen tisztelgett. Válaszul az éljenzés, és a lelkesedés hangja megremegtette a levegőt. Ekkor vette kezdetét az a tíz nap, amelynek a története nekem, 14 éves VII b. osztályos tanulónak, egy életre beleégett az emlékezetembe.”
Mátyás:
„Parlamenthez mentünk, ahol eloltották követelésünkre a kupola tetején égő vörös csillagot és láttunk messziről valakit, akiről azt mondták Nagy Imre.
Hogy hány óra volt, amikor elindultam a Rádió felé, most már teljesen idegen emberekkel együtt, azt már nem tudom. A Bródy Sándor út és a Múzeum körút sarkán égett egy teherautó amikor menetünk megérkezett a Rádió épülete közelébe.
– Vigyázzatok, lőnek! – kiabáltak emberek.
– Magyar a magyarra nem lő! – kiáltották a mások a menetből.
Valahogy nem tűnt fel nekem, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik mennek előre a Bródy Sándor utcán. Körülbelül az utca közepéig értünk, amikor velünk szemben megszólaltak a fegyverek. Egy sortűz dördült el és én vadonatúj ballonkabátomban hasra vetettem magam a vizes aszfalton és odakúsztam egy kapualjhoz. Mikor a tüzelés abbamaradt visszakúsztam a Múzeum-körútra. Amikor visszaértem, akkor láttam először civil fegyvereseket. Azt hallottam csepeliek, akik kinyitották a Lámpagyárat és elkezdték a Múzeumkertből a Rádiót lőni. Nekem akkor nem volt fegyverem és elindultam lassan hazafelé.”
Október 24.
Mátyás:
„A Körtérnél reggel négy óra körül megjelentek az első orosz páncélosok és ijesztő gyorsasággal haladtak a Gellért felé. Úgy emlékszem csak másnap hajnalban kezdtük el a nagy bazalt utcakövekből álló kövezetet felszedni. Hevenyészett barikádjainkat a tankok rendszeresen ledöntötték, de mi újra és újra megpróbáltuk azokat felépíteni és megerősíteni. Egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, most már nem csak diákok, hanem asszonyok és idős emberek is. Mindez teljesen spontán történt, nem voltak biztos információink semmiről.
Úgy déltájban megjelent két srác egy Pannonia motorkerékpáron és biztatott, nehogy abbahagyjuk, amit csinálunk, mert az most nagyon hasznos.
– De hát a tankok mindig ledöntik a torlaszokat…
– A tankok!? A tankok ki lesznek lőve - mondta az egyik.
– Ekkor vettem észre, hogy mindkettőjük hátán gitár (szovjet gépfegyver) van és ekkor tudtam meg, hogy a Belvárosban utcai harcok folynak.”
Zsóka:
„Amikor az iskolát bezárták, és másnap, meg még utána sem volt tanítás, mi gyerekek nagyon örültünk.„Kitört a forradalom”mondták „kitört a forradalom” mondtuk, mi is, de igazán a szüleim mámoros lelkesedésén, és izgatottságán kívül nem igazán értettem, hogy most mi is lesz, minek is kell történni. Valaki azt mondta, hogy a „ruszkikat” most hazazavarjuk, és soha többé nem kell oroszt tanulni. Mi gyerekek, a Ménesi út 92-ben laktunk, szemben velünk laktak Mészáros Ágí színésznőék, és a lányuk Voith Ági volt a kedvenc barátnőm, és egy padban ültünk a „Köbölbe. Mészáros Ági nénit nagyon szerettem, mindig mosolygós és mindig kedves volt. Amikor a forradalom alatt bemondta a rádióba, hogy:” amíg a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodnak, nem fogok színpadra lépni” én is nagyon büszke voltam rá. Tudni kell, hogy akkor ő volt az egyik legkeresettebb, legtöbbet foglalkoztatott Kossuth-díjas színésznő A forradalom bukásával az ő élete is elbukott, mivel ezután soha többé nem kapott szerepet sehol. Mivel a szülők napi nyolc órában dolgoztak, iskola után az utcán lógtunk, óriási gyerekcsapat gyűlt naponta össze. A Ménesi úton még alig-alig ment el egy- egy autó, sok volt a rét, a beépítetlen terület, a titokzatos kertek.. A Késmárki út és Ménesi út sarkán volt egy hatalmas kertészet tele gyümölcsfákkal, ide naponta jártunk gyümölcsöt lopni.
Kitaláltuk, hogy úgy veszünk részt a forradalomban, hogy nyilvánosan elégetjük az orosz könyveket, füzeteket. Aki csak tudta, hozta a magáét, jó nagy halom gyűlt össze. A Köbölkúti út és a Késmárki utca sarkán tényleg jó nagy tüzet gyújtottunk, körbetáncoltuk, és kiabáltunk, hogy soha többé nem fogunk oroszt tanulni. Aztán hogy a forradalom elbukott, mindent újra kellett vennünk. Akkor 12 éves voltam.”
Frigyes:
„Másnapra felbolydult a ház. Izgatottan jöttünk-mentünk, mint egy hangyabolyban vihar előtt. Kiderült, hogy Mátyás bátyám nem jött haza az éjszaka. Hol lehet? Ha a rádiónál volt - ott lőttek is - telefonálhatott volna, mondta, Apánk. „És ha nem volt nála tantusz?” - szóltam közbe. „De kellett, hogy legyen nála!” - jajongott Anyánk. „Tudta, hogy itt minket kitör a frász az izgalomtól! „Bemegyünk érte a városba” folytatta Apa, lehet, hogy éppen hazafelé tart. Tibi bácsi, a nagybátyám, elővett egy Mátra cigarettát, kettétörte, és az egyik felét bedugta egy Szuperfilt szipkába. Csak várjuk ki a végét, lehet, hogy a felkelők már börtönben ülnek. Ibi néni bekopogott a teraszajtón, egy rúd szalámit tartott magasra, azzal integetett. „Ez az utolsó Imre” mondta Apámnak. Juli az unokahúgom, és Zsóka, a leánytestvérem Buksi kutyánkkal játszottak. Buksi kutya büszke csau-csau és spitz keverék, viharos jókedvében töltötte ezeket a napokat. Buksinak mókusfeje volt, óriási dióbarna szemekkel. Szabadon rohangált a lakásban. Kimentem az erkélyre. Az ég vörösen világított a fehér köd alatt. A távoli város felől puskalövések hangját lehetett hallani. Ekkor érkezett G. Pali, bátyám legjobb barátja. Ő is a bátyámat kereste. Apám valóságos kihallgatásnak vetette alá. Köröket írtak le az üvegcsillár alatt, kirohantak az erkélyre, majd vissza, miközben záporoztak apám kérdései. „Hogyhogy nem együtt voltatok? Mikor váltatok el? Mikor beszéltél vele utoljára? Mindketten nagykorúak vagytok, a barátság kötelez. Most mondd meg, hogy hol keressük, mit csináljunk, édes fiam?” Végül kiderült, hogy Palit este bezárta otthon a szigorú apja. Én ettől kezdve hősnek láttam a bátyámat. Könnyű neki, már tizenkilenc éves. El tudott menni. Felnéztem rá ezekben a napokban.
A közlekedés megszűnt. A villamosok nem jártak. Suliba se kellett menni. A hidakon, tereken, az utcákon tömegek mozogtak, mintha mindig ilyen lenne a város természetes élete. Családok üdvözölték egymást. Korábban egymásnak idegen arcok nyíltak üdvözlésre, erős kézfogások, baráti kérdések és válaszok születtek, mintha mindig így lett volna. Az emberek útba igazították egymást, megosztották egymással a híreket. Mindenki politikus lett, elemezték a helyzetet. Alkalmi szónokok álltak a felszedett bazaltkockákon, hevesen magyaráztak az őket körülvevő embergyűrűben. Az emeleti ablakokból zene szólt, lukas zászlók lobogtak. Úgy éreztem, nagy kaland egy kisfiúnak ebben a sétában részt venni. Volt valami diadalmasan ünnepélyes ebben a szabad vonulásban. Később a harcok alatt megváltozott az érzés. Ugyanígy jártuk az utcákat, de már belénk hatolt a veszély félelme. Apámmal az Andrássy út (akkor még más neve volt) bal oldalán haladtunk, amikor az út közepén éktelen csörgéssel egy lezárt tank robogott felénk. Egy szovjet T-34-es tank volt. Még láttam a toronyban körbeforgó géppuskája csövét. Úgy maradtam volna bámészkodva, amikor Apám hirtelen a falnak nyomott. Hátulról átfogott, és betakart a testével. A másodpercek kitágultak. Éreztem, ahogy a géppuska irányzéka egy pillanatra áthalad a hátunk közepén, és a hátamban éreztem Apám szívdobogását. A tank tovább robogott. Apa kiengedett a szorításából. Felnéztem rá. Az arca viaszfehér volt. Azon a napon, amikor majdnem meghaltunk, október 25-e volt. A Dimitrov térre keveredtünk. Úgy tudom, hogy Zsókáék az üzletben voltak Anyával. Matyi valahol máshol bolyongott, de hogy hol, az csak délután derült ki. A vásárcsarnokkal szemben Dimitrov fejszobrát levették az alapzatról, és dróttal fejjel lefelé, felakasztották. Alatta egy táblán, ez volt kiírva: ide köpjetek! Egy honvédségi tank állt a csarnok előtt. Festett Kossuth címer díszítette. A tankon rengeteg ember ácsorgott. Zászlókat lengettek, vidáman integetve jelezték, hogy van még hely, fel lehet szállni, megyünk a Parlamenthez. Mondtam Apának, menjünk mi is, úgy szeretnék harckocsin utazni. Az emberek egyikénél sem láttam fegyvert. Ezekben a napokban szüneteltek a harcok. Sokan azt mondták győzött a forradalom. Végül nem szálltunk fel. Apa az ebédre hivatkozott. Átmentünk a hídon, és haza sétáltunk. Az ebédnél megjött Matyi a meszes ballonkabátjában. Október 25- e volt. Tőle tudtuk meg, hogy a parlamentnél, négyszáz halott fekszik a téren. Az ávósok lőtték le őket. Másnap a városban láttam egy zárt platós teherautót. Vércsíkot húzott maga után.”
Zsóka:
„Emlékszem még november elsejére. Mindenszentek napjára. Addigra már sok halott volt. Elterjedt, hogy estére mindenki tegyen gyertyát az ablakba megemlékezésül az elesettekre. Lementünk körülnézni. A Móricz Zsigmond körtér már teljesen szét volt lőve. Az utcakövek felszedve, a Villányi út végén, a Körtér közepén egy valamikori barikád, de már szétesve, mellette kiégett tank, roncsok mindenütt, törmelék bokáig, betört kirakatok. De körben, az ablakokban, gyertyák százai fénylettek. Amerre csak a fejemet forgattam, gyertyák mindenütt. Ez, nekem gyereknek is megrendítő látvány volt. Már sejteni lehetett, hogy az utcán harcolók,a laktanyákból kivezényelt orosz tankokkal szemben nem fogják sokáig tartani magukat, pedig akkor még senki sem gondolta, hogy Kádárék titokban új csapatokat hívnak az országba, hogy a túlerővel leverjék a forradalmat.
A Szent Imre szobornál is égtek a gyertyák. És sok virág is volt. A szobor kezébe valaki egy középen kivágott, félig elégett magyar zászlót tett.”
Frigyes:
„Azon a végzetes hajnalon, egyre közeledő dübörgésre ébredünk. Apa bekapcsolja a rádiót. Ekkor halljuk Nagy Imre segélykiáltását, amely az egész világhoz szól. Apa ott áll a szoba közepén pizsamában, és azt mondja, hogy minden elveszett. Már előző nap, a felnőttek pusmogásából lehet következtetni, hogy Matyinak hamarosan el kell hagynia az országot. Nemzetőr volt a körtéren, a Szent Imre szobornál, ahol sokan látták, így később biztosan elkapják.
Szomorúnak, de inkább bizonytalanak éreztem magam. Nem tudtam, hogy majd most mi, hogyan lesz. Mikor jön haza?”
Frigyes:
„Egy szürke reggelen ott állunk a Késmárki utca sarkánál. Az egész család itt toporog. Összefogódzkodunk, majd szétválunk, majd külön-külön megcsókoljuk egymást. Ezt megtesszük újra és újra, így az egész olyan, mintha mindenki elmenne, pedig csak Matyi megy. Matyi lábán a vastag nyersgumitalpú cipője, meszes ballonkabátjáról lelógó öve a földet söpri. Apa könnyeivel küszködve hátba veregeti, majd idézi híres mondását: „csak sast nemzenek a sasok”. Később hozzáteszi, hogy vigyázz a pénzre. Anya kéri, hogy rendesen étkezzen, majd jelenti, hogy felhívja a rokonokat Bécsben. Még utoljára belefúrom a fejemet a meszes ballonkabátba, de aztán Matyi elindul lefelé a Késmárki utcán. Mi ott állunk a sarkon, és nézzük. Anya, Apa, Zsóka és én. Buksi kutyánk beindul, elkezd caplatni Matyi után. Visszahívjuk. Nyilván azt hitte: megkezdődött a közös nyaralás. A Késmárki utca végén Matyi megáll, még egyszer visszanéz.”
Zsóka:
„Emlékszem arra a reggelre, amikor a bátyám elment. A gyerekszobában, az ágyon feküdt a barna bőrönd, abba csomagolt anyám. Kicsit féltékeny is voltam, ahogy láttam, hogy az otthon lévő három darab csokit mind becsomagolja. A „Visegrád” nevű csokis édesség különösen kedves volt nekünk. 1944-ben anyám Visegrádra menekült hármunkkal a bombázások elől. / én 44 márciusában születtem/ Bátyám volt a legidősebb közöttünk, és később ő élvezte legjobban a háború utáni gyönyörű nyarakat, amit a család rendszeresen együtt töltött Visegrádon. Ezt a csokit mindenki szerette nálunk.
A koffer bepakolásánál ott állt az egész család. Aztán kikísértük együtt a testvéremet. A Köbölkút és Késmárki út sarkáig mentünk vele. Ott apánk átölelte, mi a másik bátyámmal megcsókoltuk. Talán apám még a füléhez hajolt, bátorításul rákacsintott, és súgta, amit mindig csak neki súgott, ugye tudod, Matyikám, ne feledd ”Csak sast nemzenek a sasok!” Aztán a bátyám elment.
A családban nem beszéltünk róla. Az egész ország a SZABAD EURÓPA Rádiót hallgatta. Akik elmentek, a rádióban üzentek:” Aki hallja adja át Fábiánéknak Soroksárra: a gyerekek megérkeztek! Törökéknek a Frankel Leó 3-ba üzenjük: átjutottunk! A Pannónia utca 8-ba üzeni Tibor és Klára: sikerült, szerencsésen megérkeztünk, a gyerekek jól vannak! stb… stb.
Éjjel nappal szólt a SZABAD EURÓPA Rádió. Azt is folyamatosan bemondták, hogy érkezik külföldről a segítség. Aztán óriási megkönnyebbülés volt, amikor hírt kaptunk mi is. Ő is megérkezett Bécsbe. Apánk azért nem volt ezután sem teljesen nyugodt. Félt a megtorlástól. Félt, hogy egyszer csak beállítanak, és a bátyámat fogják keresni. Ebben az időben, ez, nem volt szokatlan hogy fénykép alapján azonosítottak, és a családjaikban keresték a forradalmárokat. És nem lehetett tudni, hogy a család ezt hogyan szenvedi majd meg. Nem akarták, hogy mi gyerekek bárhol is bármit beszéljünk, így a vasárnapi ebédek inkább csendben zajlottak.”
Mátyás:
„Október 26.-a táján, úgy emlékszem, nem tudom már pontosan, megismerkedtem két bécsi diákkal. Ezeknek volt egy piros VW. - ük, aminek a az elejére, más autókon a hűtő van itt, egy vöröskeresztes zászlót kötöttek fel. Volt a bécsi egyetemtől valami megbízó levelük és természetesen érvényes osztrák útlevelük. Többször jöttek-mentek Bécs és Budapest között, gyógyszert szállítottak budapesti kórházaknak.
November 3.-án Budapesten ragadtak és Boros Sanyi barátom tartotta velük a kapcsolatot. November 4-én reggel felhívott, hogy a bécsiek indulnak vissza és jó lenne velük menni valahogy, legalább a határig. Legyek 11-kor náluk, a Bocskai-úton. Fadrusz utcasarok.
Otthon búcsú a szülőktől. Anyu elkezdett sírni és vajaskenyeret kenni. Apám helyeselte a dolgot.
- Itt rettenetes retorzió lesz– jósolta.
- Aztán elkezdte az egyik fotelba bevarrott Napóleon-aranyakat keresni, de valahogy nem találta azokat. Anyu adott két arany cigaretta-tárcát nekem, amiket aztán nagyon gyorsan pénzé tettünk Bécsben.
A soproni határállomáson visszakergettek minket a magyar határőrök és egy orosz teherautó visszavitt minket Sopronba. Az osztrák diákokkal később Bécsben találkoztunk. Sopronban bezártak minket egy szobába, nem tudom már hol, de nem nagyon őriztek, úgyhogy az ablakon este kimásztunk. Boros Sanyi egy osztálytársa a soproni erdészeti főiskolán tanult. Felkerestük őt, aki másnap sötétedés után kivitt minket az erdőbe. Aztán mutatott egy irányt: Arra menjetek! Mentünk, mentünk, aztán egy betonúthoz értünk. Hol lehetünk?
Aztán jött egy autó, aminek elkezdtünk integetni. Szerencsénk volt! Az autóban egy holland újságíró ült, aki Budapestről Bécsbe tartott. Elvitt minket Bakonyiékhoz. A cím megvolt: Wien, Erster Bezirk, Stoss in den Himmel 1. Csengettünk. Wer ist da? Magyarok – mondtam. Mein Gott- ez a Matyi hangzott bentről.
Nyugaton voltunk!”
A fenti visszaemlékezések Kalmár Jonatán (2004) Családom'56-ban című munkájának részletei, amely 2018-ban a Kutató Gyerekek Tudományos Konferenciáján III. helyezést ért el.
